Az embernek az a benyomása, hogy a tengeri halászhajók legfőképpen a nyílt tengereken üldözik a halállományokat, pedig valójában a globális halzsákmányolásnak több mint 87%-a a partvonaltól számított 200 tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld = 1852 méter) zónában következik be. Természetesen nem azért alacsonyabb az itteni zsákmányolás, mert szorosabb védelem alatt állnak, hanem mert kevesebb élőlénynek biztosítanak élőhelyet, mint a parthoz közeli területek. Ennek pusztán biológiai és földrajzi oka van, ezek a területek a leginkább tápanyagban gazdagok. A part menti területek közül is az ún. feláramlási (upwelling) zónák a legtermékenyebbek, hiába ezek a zónák a tengereknek kevesebb mint 3%-át fedik le, a globális fogások több mint 40%-a itt zajlik. Ezeken a területeken a széláramlat a vízoszlop felső részét a nyílt víz felé fújja, a víztest azonban mindig egyensúlyra törekszik, ezért az alsó vízréteg feláramlik az eltávozott víztömeg helyére. A tengerfenékről érkező víz a tápanyagot a felsőbb réteghez juttatja, mely az algák elszaporodását eredményezi, mely tovább serkenti a tápláléklánc növekedését. A világ négy „legtermékenyebb” feláramlási zónája a Benguela áramlat (Angola déli vizei, Namíbia, Dél-Afrika), a Kanári áramlat (Marokkó, Mauritánia, Szenegál, Gambia), a Humboldt áramlat (Peru, Chile) és a Kalifornia áramlat (USA, Mexikó északi vizei).

A nyílt vizeken hiába gazdag a tengerfenék tápanyagokban, azt ott található vízréteg nem keveredik a felsőbb réteggel, így kevesebb élőlénynek képes otthonul szolgálni. Azonban ezen vízterületek állományainak megőrzése így is rendkívül fontos, mivel elengedhetetlen szerepet töltenek be az ökoszisztémában. És úgy tűnik, hogy ez a védelem olyan közel került a tárgyalóasztalon, mint még soha. Néhány hete ugyanis az ENSZ delegált képviselői megegyeztek abban, hogy a nyílt tengerek védelemre szorulnak.

A döntés alapjául egy tavaly novemberben kiadott tanulmány szolgál, mely arra a következtetésre jutott, hogy nem pusztán ökológiai okokból érdemes a nyílt tenger halállományainak a megőrzése, hanem gazdasági előnyökkel is szolgál.                 A világ legnevesebb halászati szakértői által (Daniel Pauly, Rashid Sumalia, Callum Roberts        stb.) elkészített tanulmány elsősorban megállapította, hogy a globális fogások kevesebb 0,01%-át teszik ki azok a fajok, melyek kizárólag csak a nyílt tengereken találhatóak meg. A nyílt tengerekről származó, a világ teljes halászatának mintegy 12%át kitevő zsákmány olyan fajokból áll, melyek vagy táplálkozási vagy pedig szaporodási célokból a 200 mérföldes zónán belülre vándorolnak.    

Az ENSZ konszenzusos megállapodását az is sürgette, hogy egy évtizeden át tartó „tengeri élővilág cenzus” arra a következtetésre jutott, hogy a nagy tengeri ragadozóhalak, legfőképpen a tonhalfélék és kardhalfélék állományának a 90%-a eltűnt az ipari halászat kezdete óta.

A nyílt tengerek túlhalászatának legfőbb oka a gyenge szabályozás. Habár ezek a területek nem tartoznak egyik ország fennhatósága alá sem, mégis ún. nemzetközi halászati testületek (elsősorban tonhal halászattal foglalkozó gazdálkodási szervezetek) szabályozzák ezen vizek halászatát. A szabályozás ritka esetben határoz meg kvótákat, a kudarcaikat pedig hűen tükrözi, hogy például a 2010-es évben az ezen szervezetek gazdálkodása alá eső halállományok mintegy kétharmada túl lett halászva. A vízterületek hatalmas elterülése miatt az illegális tevékenység is sokkal egyszerűbben kivitelezhető, mint a parthoz közeli területeken. Eme okok miatt az itteni halállományok védelmének a legegyszerűbb módja, ha egyszerűen beszüntetjük a teljes halászatot.

A nyílt tengerek túlhalászata a part menti halfogást is befolyásolják, mivel ahogy említettük, többségük a parthoz közeli vízterületeken is jelentős időt „tölt el”. Az elkészített tanulmány megállapította, hogy a nyílt tengerek halászatának beszüntetésével a parthoz közeli zónákban átlagban 18%-kal növekedhetne meg a zsákmányolás. Mindezt figyelembe véve 120 ország jönne ki gazdaságilag pozitívan a megállapodásból, 65 ország könyvelne el bizonyos veszteséget, hét ország esetében pedig nem lehet előre megállapítani. A legnagyobb nyertesek az Egyesült Államok, Guam és Nagy-Britannia lennének, míg Dél-Korea, Japán és Taiwan jönne ki vesztesen a döntés eredményeképpen.

A 18%-os meghatározás mondhatni a legpesszimistább, egyes számítások akár 42%-os növekedést is eredményeztek. Ebben az esetben már 135 ország élvezné az előnyeit, és még Japán is pozitívan jönne ki belőle.

Ha mindez életbe lépne, akkor a gazdasági egyenlőtlenség is csökkenne a halászat terén. A nyílt tengeri halászatban ugyanis kizárólag az iparilag fejlett országok érdekelnek, akik megengedhetik maguknak azt a technológiai beruházást, ami lehetőséget biztosít a távoli vizek halászatának.

A megállapodás egyelőre csak arról szól, hogy megegyeztek a delegáltak, hogy meg kell védeni a nyílt tengerek állományait, és abban csak reménykedni tudunk, hogy az akcióterv kidolgozásánál is megmarad ez az ambíció. Ahogy látjuk, erre minden okuk meglenne.