Úgy tűnik, hogy elindult a kötélhúzás a kékúszójú tonhal kapcsán. Az egyik oldalon az állományok helyreállásáról regélnek, míg a másikon a kipusztulás vészharangját kongatják. Akkor most, hogy is állunk? Hogy is úszik ez a hal? Nézzük át, hogy mi történt a közelmúltban.

A hét elején ért véget az idei Atlanti Kékúszójú Tonhal Védelmére Létrehozott Nemzetközi Bizottság (ICCAT) éves nagy találkozója, ahol a legfőbb napirendi pont a halfaj halászati kvótájának meghatározása volt. A tonhalászok bizalommal tekintettek a találkozó felé, mivel szakértők az állományok jelentős növekedéséről számoltak be a nyugati populációk kapcsán.

Az atlanti kékúszójú tonhal két jelentős populációval rendelkezik. A nagyobb létszámú szaporodási helye a Földközi-tenger, ezért gyakran csak mediterrán állománynak nevezik. A kisebb példányszámú állomány ívóhelye a Mexikói-öböl, és a vándorlási útvonala általában észak felé tart. Mivel mindkét állomány hatalmas területeket jár be, keresztülszelve az óceánt, ezért gyakran keverednek össze egymással. Mivel általában különböző halászati kutatók vizsgálják a két különböző populációt, így nehéz megállapítani, hogy melyik pontosan mekkora példányszámmal rendelkezik. Már eleve a hatalmas vándorlás megnehezíti a kutatók dolgát.

Nem sokkal az ICCAT találkozó előtt amerikai kutatók pozitív híreket lebegtettek. A legújabb felmérésük ugyanis arra az eredményre jutott, hogy a nyugati állomány az elmúlt évek elővigyázatos halászati gazdálkodásának köszönhetően jelentősen megnövekedett, egyesek szerint akár 70%-kal is. Úgy tűnik, hogy a döntéshozókat sikerült is meggyőzni az eredményekkel, most hétfőn a találkozón végül úgy döntöttek, hogy a nyugati állományok teljes kifogható kvótáját 14%-kal növelik meg az előző évihez képest (2000 tonnára), míg a mediterrán állományét 20%-kal, 15.821 tonnára, továbbá 20%-kal növelve az elkövetkező két évben egyaránt. Az ICCAT szerint ez a mérsékelt emelés nem veszélyezteti az állományokat, azonban a Pew Environment Group környezetvédelmi csoport szerint az állományuk annyira túl van halászva, hogy megengedhetetlen bármilyen mértékű kvótaemelés is.

Az ICCAT hozzáállása hűen tükrözi azt a fajta hozzáállást, ahogy a halászati gazdálkodó szervezetek viszonyulnak a halállományokhoz. Valóban, nagyon szép képet fest az, ha már akár kétszer annyi kékúszójú úszkál az amerikai keleti partoknál, és nem akarom elidegeníteni az ottani halászati gazdálkodás sikerét. Azonban vannak fogalmak, amiket szerintem kissé máshogy kéne értelmezni. Az elmúlt időszak híreiben és jelentéseiben több ízben találkoztam az „abundant”, vagyis „bőséges” szóval. Nem vitatható, hogy az előző évekhez képest az állomány mostanra bőséges, de vajon mit olvasunk le arról a képről, ha az eredeti, az ipari halászat beindulása előtti állapotokkal hasonlítjuk össze? Azt hiszem, ebben az esetben nyugodtan használhatom a siralmas szót. Még az ún. „bőséges” és „helyreállt” állapotok is pusztán a 15%-a az ötvenes évekbeli állapotokhoz képest.

Nem csak a halállományokat, hanem a halállományok és a halak méretéről alkotott képünket is helyre kell állítani. Ha mindig csak az előző egy-két éves periódus szolgál referenciapontként, akkor szépen lassan valóban a nulla felé fogunk konvergálni. Callum Roberts halászati szakértő fedezte fel egyik kutatása során, hogy a mostani halászok ugyanolyan széles mosollyal és büszkén tartanak a kezükben egy 6-7 kilós tőkehalat, mint ahogyan a nagyapjuk tette anno ötven évvel ezelőtt egy negyvenkilóssal. Már rég nem tudjuk, hogy mit is jelentenek valójában a bőséges halállományok és a méretes példányok.

Az atlanti tonhalászok örömujjongásával szemben a Csendes-óceánon a vészharangok zúgása hallatszik. A Természetvédelmi Világunió (IUCN) a csendes-óceáni kékúszójú tonhalat átsorolta a „kevésbé érintett” fajokból a „sérülékeny” fajok közé. Mindez azt jelenti, hogy a halfajra igenis leselkedik a kihalás veszélye. Ez egy erős jelzés a szervezettől, hogy már nem úgy kell rá tekinteni, mint egy alacsony számú erőforrás, amelyből kevés áll rendelkezésre, hanem mindez azt jelzi, hogy ha így folytatjuk, akkor el is fog tűnni hamarosan. A csendes-óceáni kékúszójú tonhalak szabályozása sokkal gyérebb, mint az atlanti vizeken, nincsen korlátozva a kifogható mennyiség, és az illegális halászati aktivitás is sokkal intenzívebb ebben a térségben.

A kötélhúzás elindult. A múlt héten még Japán leghíresebb sushi szakácsa, Jiro is azt nyilatkozta, hogy ha nem alakítjuk át hamarosan a sushik alapanyagát, akkor még egy évtizeden belül magától át fog alakulni, ugyanis eltűnnek azok a manapság még népszerű fajok (főleg a kékúszújó és az európai angolna), amelyek miatt sok ínyenc ezeket az éttermeket látogatja. Japán egyre óvatosabb. A halászati minisztériumuk már nem ajánlja, hogy Mexikóból vegyenek a halkereskedők kékúszójút, mivel ott a példányoknak több mint 90%-a az ivarérettség előtt kerül zsákmányolásra. Továbbá nem építenek már több tonhalfarmot sem, ahol a kisebb egyedek hizlalják fel. A kínai középréteg azonban rákapott a sushira, két év alatt 50 millióval nőtt a sushifogyasztók száma az országban.

Mi lesz veled kékúszójú? Sajnos senki sem tudja, de a sorsa a mi kezünkben van.