A múlt heti londoni kis rövid kiruccanásom nemcsak a konferencia miatt volt hasznos, hanem a  brit médián keresztül, és egyes helyiekkel beszélgetve tűnt fel igazán, hogy mekkora botrányt is csináltak ezzel az egész lóhúsüggyel. Már az itthon olvasott első cikk után a Richard D. Ryder brit író által 1970-ben megalkotott „speciesism” fogalom jutott egyből az eszembe, mely annak a két filozófiának a definíciója, mely szerint az ember felsőbbrendűnek tekinti magát az állatokhoz képest, vagy éppen egyes állatfajokat tekint felsőbbrendűnek, vagy ruház fel több jogokkal a másikhoz képest. A fogalmat leggyakrabban ez utóbbi értelemben használjuk, a „meghonosítása” Peter Singer morálfilozófus nevéhez köthető. Peter Singer neve valószínű ismerősebbnek hangzik azon esetek kapcsán, mint például a botrányt kavaró 2009-es cikke, melyben a New-York Times hasábjain arról ír, hogy miért kéne porciózni az egészségügyi ellátást, miért kellene kevesebb támogatást kapnia egy lebénult embernek, mint egy egészségesnek, vagy amikor arról tartott előadást, hogy szerinte az állatokkal való szexuális együttlét megengedhető abban az esetben, ha azt az állat is élvezi. Emellett ő a veganizmus, vagyis az állatok bármilyen módú kihasználását elítélő mozgalom lelkes élharcosa, gyakran emlegeti a speciesism fogalmát olyan esetekre például, hogy a kutyusokat szeretjük, de mellette a disznókat bátran elfogyasztjuk.

Ez a lóhúsbotrány is ennek az esete. Emberek ezrei háborodtak fel azon, hogy az egyik leölt állat helyett egy másik leölt állat van a lasagne-jukban. Második gondolatként pedig az ugrott a fejembe, hogy akkor azon miért nem háborodunk fel, ha egy másik halfaj szerepel a csomagban, mint amit a csomag vagy éppen az étlap mutat? És igazából a forgalmazók is tisztában vannak vele, hogy ezen senki nem fog felháborodni (rajtam kívül). Ezért találni a szupermarketek fagyasztóiban sok esetben olyan csomagolást, amelyen csak annyi olvasható, hogy „tengeri haltörzs”, vagy éppen „tengeri halfilé.” Ezzel le is van tudva, nagyon mellélőni nem lehet, habár a kapolcsi Művészetek Völgyében az egyik sütödének még ez is sikerült, ahol ugyanis a „rántott tengeri halfilé” mellé oda volt írva zárójelben: „pangasius.” Hány ember tudhatja, hogy milyen hal is a pangasius valójában? Még a 2003-as MS Office is aláhúzza pirossal! Sok helyen ráírják a rendes magyar nevét, hogy cápaharcsa, aztán gondolják, hogy ha benne van, hogy cápa, akkor biztos tengeri!

De mi lenne, ha éppen az a tengeri halfilé tegyük fel bohóchal lenne? Őt is ugyanolyan lelkiismerettel ennék meg, mint mondjuk  tőkehaltársát? Pedig a forgalmazó nem hazudott, az bizony tengeri halfilé a javából, tengeribb mint a korábban említett pangasius! Erre talán az aranyhal még szembeötlőbb példa. Nem tudom, hogy hány embernek lenne gusztusa hozzá, hogy délelőtt a kis lepkehálóval kipecáznék két, szúnyoglárvával jóllakott aranyhalat az akváriumból, aztán paprikás lisztben aranybarnára sütném őket! Na, kinek keltette fel ez az étvágyát? Na de nézzük csak meg, mi is az aranyhal latin neve? Carassius auratus. Ez ismerős valahonnan ez a név. Jaa, meg is van! Hát az ezüstkárász! Őt is így hívják latinul! Természetesen ez nem az az eset, mikor Tóth Bélából is sok van, hanem itt valóban ugyanarról a fajról van szó. Pedig mennyien megeszik jó étvággyal a paprikás lisztben sült ezüstkárászt. Ez már nem is „speciesism”, hanem „varietism”.   

Mondhatni tehát, hogy mégis van a halak esetében is „fajizmus”, magyarán a cuki halakat nem szívesen esszük meg. De honnan tudjuk, hogy az általunk fogyasztott hal nem volt-e cuki, mikor nem is láttuk, és a „tengeri halfilé” sem árul el túl sok információt kilétéről?

Habár a bioetika fő területe az egészségügyi ellátások, azonban manapság egyre nagyobb szerepet tölt be nála az élőlénytársaink felé viseltetett magatartásunk is. Az emberek nagy része azért eszik húst, mert ez náluk a hagyomány, és nem mondana le még akkor sem róla, ha bebizonyítottan egészségesebb lenne az állati eredetű összetevőktől mentes étrend. Számos filozófus szerint a rabszolgák felszabadítása, a női egyenjogúság kiharcolása után az állatok, és velük együtt a halak „felszabadítása” lesz az emberi fejlődés következő szakasza.