Közel 400 millió forintot fizetni egy halért? Pontosabban közel 400 millió forintot fizetni egy döglött halért. Ennyiért vásárolta meg ugyanis Kiyoshi Kimura, a Sushi-Zanmai étteremlánc tulajdonosa azt a 222 kilós kékúszójú tonhalat, mely a Tsukijin halpiacon került árverésre. Ez valóban tetemes összeg egy tetemért. Büszkék is a vásárlásra az újdonsült tulajok, olyan önelégült mosoly feszül az arcukon, mint akik II. Ramszesz fáraó győztes kombójának képeit kaparták ki a sorsjegyen. Előttük pedig ott fekszik ez a tetem, mint egy letűnt korok utolsó fáraójának balzsamozott teste. A vizek uralkodója azonban a balzsam helyett csak wasabi szószban fog csillogni. Nem ő az egyetlen foglyul ejtett uralkodó, a szigetország hűtőkamrái piramisként őrzik a fagyasztott kékúszójú testeket, feltárva őket majdan, ha már a tengereinkből eltűnnek.

Tudvalevő mindaz, hogy a legtöbb vállalat nem tervez előre a nagyon távoli jövőre, így könnyen megérthető, hogy ez a kor hamarosan beköszönt. Japán megette a tenger fáraóit. Habár túlzás ezért egy országot okolni, de tény és való, hogy a világ kékúszójú tonhal-fogásának a 80%-a Japánban kerül értékesítésre. A hagyomány pedig nem ismer korlátokat. Hiába van 15 különböző tonhalfaj, a hagyományos sushi mégis szinte elképzelhetetlen a kékúszójún kívül más fajból. De valóban felül kell, hogy írjon mindent az ízlelőbimbóink kielégítése? Pedig olybá tűnik, hogy a kékúszójú esetében ez az igény még a létezéshez való jogot is felülírja. A pandamacik védelméért sokan küzdenek, mondván olyan cuki kis állatok, míg mások hasonlóan viseltetnek a jegesmacik iránt, mesélve, hogy olyan aranyosan kergetik a pingvineket (A valóságban ez tényleg egy igazi kontinensek közötti háború lenne). Azonban szegény kékúszójúról valójában azt sem tudjuk, hogy hogyan néz ki. Rajztanár bácsi gonosz feladata lenne az ötödikesek számára, hogy „Na akkor gyerekek, rajzoljatok most egy tonhalat!” Szegény kékúszójú pedig hiába gyorsul jobban, mint egy Ferrari Enzo, az emberi gyarlóság elől nem tud elmenekülni. A kulinária, a birtoklási vágy, a legyőzési büszkeség mindenen átgázol. A történelem többször is megmutatta, hogy az emberiség egy olyan autót épített a természeti értékek elgázolására, amely úgy gyorsul, mint egy Ferrari, de úgy fékez, mint egy Trabant.

Emlékezzünk csak vissza, hogy századokon keresztül éltek az Atlanti-óceán északi területein hajózók az óriásalka húsán, nem kellett aggódniuk az éhezés miatt, a madarakból bőségesen tudtak vadászni. Az idők során aztán már a kereskedelem is kiszemelte magának ezt a pingvinszerű lényt, és nem csak kiszemelte, de ki is tollazta, hogy értékes árucikként forgalmazza Kanadában vagy éppen Skóciában. Tolla, húsa, tojása, mind-mind igényt teremtett magának a standokon, és már a hajózónak nem csak a bendőjét tömte, hanem a pénztárcáját is. Potyautasból célpont lett, bőséges állományból emlék. Az utolsó példányok levadászására maga az emlék formált igényt. A XIX. század közepén elterjedt a hír, hogy valószínűleg már csak pár száz élő példánya maradt fent, mely hír hallatára nem a faj megvédése került előtérbe, hanem a birtokló ember vágya, hogy az övé legyen az utolsó példányok egyike. Az utolsó utazások az összes maradék példányt begyűjtötte, hogy gazdag arisztokraták, fanatikus gyűjtők, és múzeumok tárházának polcain éktelenkedjen egy letűnt kor fáraóiként. Az állítólagos utolsó példányt 1840-ben lőtték le, mert boszorkánynak nézték.

Nem nehéz belátni, hogy a kékúszójú is könnyen erre a sorsra juthat. Ők azonban nem kitömve végzik, hanem a bendőket jól teletömve. Jóllakottan észhez térve a kajakómából majd feltehetjük azonban a kérdést, hogy mit veszítettünk. Hogy pontosan mit is, azt nem tudjuk, de hogy egy lehetőséget igen, az biztos. Ha már a legtöbben magáért a létezésük jogáért nem tisztelik az állatokat, akkor legalább az emberiség saját fennmaradásának érdekében tegye ezt meg. Őrült felfedezőhadjárat folyik a természet kincseinek feltárásáért, hogy hátha valamelyikben ott lapul egy eleddig gyógyíthatatlan, vagy nehezen gyógyítható betegség panaceája. Legújabb hírek szerint kínai tudósok a pandavérben találtak olyan peptidet, mely rendkívül hatékony gomba- és baktériumölőnek bizonyult.          

Lehet, hogy éppen az óriásalkában lapult egy halálos betegség ellenszere, de akár a kékúszójú is tartalmazhat a felhalmozódott higanyon kívül hasznos szereket is. Nem tudjuk, hogy ez így van-e, de az biztos, hogy ha az utolsó példányt is algapapírba tekerjük, akkor a lehetőséget is megesszük. A lehetőséget a kutatók elől, a jövő generációk elől, és unokáink elől egyaránt.