Óceánjaink és tengereink Földünk mintegy kétharmadát borítják, és azt gondolnánk, hogy hemzsegnek benne a halak. 1609-ben Hugo Grotius holland ügyvéd és filozófus megjelentetett egy könyvet, a Mare Liberumot, vagyis a tengerek szabadságát, melyben azt javasolta, hogy a tengereknek mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie, mind a hajózás, mind pedig a halászat terén. Érvelése abból állt, hogy a források kiapadhatatlanok, és képtelenség annyi halat valaha is kifogni, ami minderre negatív hatással lenne. A túlhalászat, mint kifejezés a halászat iparosodása után került be a köztudatba, a II. Világháború olyan jelentős technikai fejlettséget biztosított a halászati ipar számára, amely esélyt sem kínált az ellenfélnek. Az emberek közötti háború véget ért, és az ötvenes évektől a halak ellen indítottunk hadjáratot.

Grotius érvelése akkoriban elfogadhatónak bizonyult, ha csak rátekintünk a térképre és látjuk óceánjaink és tengereink hatalmas elterülését. Azonban a kereskedelmi szempontból értékes halállományok ennél sokkal kisebb részre koncentrálódnak. A globális halzsákmányolás 87%-a a partvonaltól számított 200 tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld= 1852 méter) zónára korlátozódik. Pusztán azért, mert ezek a területek bővelkednek a leginkább tápanyagokban. Az ún. feláramlási zónák, vagyis azok a partszakaszok, ahol a tengeráramlatok a felszínre hozzák a tengerfenéken lapuló tápanyagokat, csupán vízterületeink 3%-át teszik ki, azonban a globális fogások 40%-áért felelősek.

De mégis mekkora is az a globális fogás? Ha meg szeretnénk tudni, hogy mennyi halat fogott ki a világ az adott évben, akkor a legegyszerűbb módon az Élelmezési és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) évente összeállított adatait vehetjük alapul, és a legtöbb halászati szakértő és civil szervezet is ezt teszi. Az adatok szerint az elmúlt 20 évben az éves fogás nem változott jelentősen, durván 90 millió tonna körül mozog. Mivel minden évben képesek vagyunk ugyanannyi mennyiségű hal kifogására, így könnyedén juthatunk arra a téves következtetésre, hogy a kereskedelmi halállományok stabilak. Az ördög számadatok mögött lapul. Ez az adat egyrészt csak a legálisan kereskedelmi forgalomba kerülő halmennyiséget mutatja, másrészt az adatok benyújtása az adott országok által önkéntes alapú. Magyarán ha egy ország nem szolgáltat információt, akkor azt a jelentés nullának veszi, habár ez jelentősen távol áll a valóságtól. A globális halászati adatok szintén nem térnek ki a visszadobott halakra, vagyis az olyan fogásokra, melyek a zsákmányolás után elpusztulva kerülnek vissza a tengerekbe az alacsony kereskedelmi értékük, vagy a szigorú kvótaszabályozás miatt. Egyes becslések szerint minden ötödik kifogott hal ilyen sorsra jut.

Az illegális halászat által zsákmányolt halak szintén a statisztikák perifériáján kívülre kerülnek. A tengerek óriási mérete miatt az ellenőrzés rendkívül nehézséges, így a halászok csalnak, mert megtehetik. Az illegális halászat egy tág fogalom, magában foglalja a tiltott eszközök használatát, a kvóta feletti mennyiségek kifogását, a kifogható méretkorlátozás be nem tartását, a védett területen történő halászatot, a kijelölt szezonon kívüli zsákmányolást, vagy éppen az engedély nélküli tevékenységet. Tengerink az új „vadnyugat”, ahol rablóbandák leginkább egymás között folytatnak harcot az erőforrásokért a hatóságok látószögén kívül. A Világbank becslése szerint az illegális halászat éves szinten mintegy 10-30 milliárd dollár kárt okoz a gazdaságnak.

1992-ben Kanadában ÚJfundland partjainál bekövetkezett az, amire senki nem számított. A kanadai kormány moratóriumot hirdetett az atlanti tőkehal halászatára, mely halfaj a terület legmeghatározóbb kereskedelmi forrása volt. Kanada part menti vizei olyan szinten bővelkedtek tőkehalban, hogy legendák szerint a hátukon ki lehetett sétálni. Azonban a szabályozatlan halászat miatt a kilencvenes évek elejére az állománya teljesen összeomlott. Egyik napról a másikra 40ezer halász vesztette el a megélhetését, és az állományok még az óta sem álltak helyre. Manapság több olyan halállományunk is van, mely hasonló jeleket mutat.  A kvótaszabályozás hiányossága miatt a csendes-óceáni kékúszójú tonhal eredeti populációjának a 96,4%-a eltűnt. Az európai angolna már vörös listára került az Természetvédelmi Világunió (IUCN) kategorizálásában, vagyis a kipusztulás fenyegeti. Korábban a balatoni hekksütödék fő alapanyagául az európai csacsihal (merluccius merluccius) szolgált, azonban szinte már mindenhol csak a patagóniai gránátoshalat (Macruronus magellanicus) árulják hekk néven. Az Egyesült Államokban már a garnéla legnagyobb mennyiségben értékesített „seafood”, pusztán azért, mert az ökoszisztéma lerombolása után, a nagyobb testű halak eltűnését követően a populációjuk jelentősen megugrott. Lehet, hogy a vásárlót ez nem zavarja, mert a garnéla is finom, de mi lesz, ha már a garnéla is eltűnik?