Igazából az előzetes elvárásaim a realitások talaján álltak. Tudtam már akkor is, mikor elkezdtem, és tudom most is, hogy nem ez az a téma, amit ha reggel felkelek, a kávéfőző kotyogása közben elolvasom, hogy Szenegál partjainál a csúnyarossz spanyolok már megint több halat fogtak a kelleténél, aztán a négyeshatoson már ezt fogom mesélni a közös kapaszkodón csimpaszkodó utastársamnak (bár semmiképp sem szeretném kizárni ennek a lehetőségét, tegyétek csak bátranJ). Most, nagyjából nyolcezer-hétszázhatvan órával később mondhatom, hogy elégedett vagyok.

Tudom, hogy manapság az embernek épp elég problémája van a saját megélhetése kapcsán, a gazdaság is válságban van (vagy nincs), drágulnak az élelmiszerek, magas a létbizonytalanság, nem beszélve a társadalmi válságról, az egyre individualistább felfogásról, az egymásban ellenfelet látásról. És mindezek után miért kell az embereket olyanokkal riogatni, hogy a kékúszójú tonhal a kipusztulás szélén áll, plusz még 100millió cápát leölnek az uszonyáért? Kell. Mivel a tényezők nem elválaszthatatlanok egymástól. A világ nem egymástól különálló szegmensekből áll, minden-mindennel összefügg. Ha már sok ember csak a pénztárcáján keresztül lát, akkor elmondom neki, hogy azzal is eléggé összefügg. Igaz, hogy az Európai Unióban utolsók vagyunk halfogyasztásban, ezért annyira nem érint meg minket, ha drágul a hekk (igazából azt sem tudjuk, hogy milyen hal az), a befizetett adóddal azonban te is részese vagy. A csökkenő halállományok miatt egyre több erőfeszítés kell a fogási szintek fenntartására, ezért egyre több pénzt pumpálnak bele a halászati iparba. Közpénzekből finanszírozzák a nagy ipari halászflottákat, melyek hatalmas pusztítás árán juttatják a tányérra a kifogott halat. A Világbank Sunken Billions című jelentésében leírja, hogy a világ halászata a támogatások nélkül veszteséges lenne! Ezek mind-mind olyan adatok, amellyel nem találkozol az RTL klub híradóban, a mainstream, sőt még az alternatív hírportálok sem foglalkoznak velük túlságosan.

Aztán fogtam magam és a laptopom, és gondoltam majd megmutatom én, hogy mi folyik a víz alatt! Mostanra, háromszázhatvanöt nappal későbbre több mint 150 bejegyzésig jutottam. Nehéz összegezni, hogy mi az az összkép, ami kialakult ötvenkét hét alatt, de már az elején sem volt ilyenfajta koncepcióm. Gondoltam írok arról, amit tudni érdemes, amit olvasni érdekes, ami hasznos és használható. De így átscrollozva a posztokat azért mégis kialakult egyfajta koncepció. Ezek nem tudatosak, egyszerűen vannak olyan témák, amelyek jobban érdekelnek, mint mások. A legtöbbet említett témák a kékúszójú tonhal helyzete, a Közös Halászati Politika reformfolyamata, az illegális halászati tevékenységek az afrikai vizeken voltak. Ezeken felül azonban igyekeztem a halászat legtöbb területét érinteni, írtam például a halliszt-előállításról, az életüket áldozó halászokról, a riói csúcs halászati szempontból érdekes tanulságairól, és még sorolhatnám. Emellett gyűjtöttem aláírást a cápauszony leves receptek ellen, leközöltem a leveleimet, amiket forgalmazóknak írogattam a hiányos tájékoztatás miatt, és igyekeztem hasznos tanácsokkal is ellátni az olvasókat.

Többen is kértétek már, hogy jó lenne, ha írnék arról is, hogy ki vagyok én. Először is arról írnék, hogy ki nem vagyok. Nem vagyok halászati szakértő, halárus, halforgalmazó, de még haltenyésztő sem. Én egy földlakó vagyok, aki szívén viseli a földlakostársainak a sorsát, főleg azokét, akiket hajlamosak vagyunk elbagatellizálni. Szeretjük a kutyákat, szépnek tartjuk a lovakat, aranyosnak a pandamacikat, intelligensnek a delfineket, felnézünk az oroszlán uralmára, csodáljuk az elefántok nagyságát. De hol van, vagy van-e egyáltalán olyan határ, amit meghúzhatunk abban a dimenzióban, hogy melyik élőlénnyel kell törődnünk, vagy éppen melyikkel nem? Az érzelmi kötődésünk nem lehet az alapja, vannak dolgok, amiket nem szeretünk, de nélkülözhetetlenek az élet fennmaradásához. De ésszel se próbáljuk meg megkeresni ezt a határvonalat. Albert Schweitzer mondta, hogy „A világ jövője nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem, hogy mennyire tiszteljük az életet.” Ha már definiálni kell magam, akkor azt mondanám, hogy az élet tisztelője vagyok. Persze vannak kapcsolataim civil szervezetekkel, sőt talán a sok Greenpeace-es írásból sejthető, hogy aktivistaként tevékenykedem a GP-ben, de a blogomon teljesen a saját véleményeimet írom le, vannak is fent olyan írások, ami egy Greenpeace oldalon megengedhetetlenek lennének.

Most így, tizenkét hónappal később úgy érzem, hogy folytatnom kell. Folyamatosan erőt adnak nekem a pozitív visszajelzések, vagy akár a felmerülő kérdések is, amelyek megválaszolásra várnak. És ez mind még csak az első nagy lépés. Néhány érdekes cikk nem menti meg a halállományokat, de felnyitja sok ember szemét, és cselekedetre buzdítja. Cselekednünk kell, amíg még lehet. Nem túl rózsás a helyzet, de szerencsére ez egy olyan probléma, ami könnyen orvosolható. A halászat és a halállományok védelme nem egy rocket science. A Marsra eljutottak szondáink, de azt nem tudjuk, hogy például Kína mennyi halat zsákmányol. Megyünk tovább, és ha rajtam múlik, akkor megtudjuk.

ui.: Ígérem, hogy még ebben az évben lesz normális designja is a blognak, de én rohadtul nem értek hozzá, megkérni meg lusta voltam eddig bárkit is.