Valójában, hogy mi lesz a halállományok jövője, ha így folytatjuk az ipari halászatot, senki sem tudja. Arról is csak becsléseink vannak, hogy mennyi hal úszkál a tengerekben, halakat számolni nem olyan egyszerű, mint mondjuk fákat. Azonban a történelem példái mindenképpen óvatosságra intenek bennünket.

1992-ben ugyanis bekövetkezett az, amiről sokan hitték, hogy soha nem történhet meg. Ebben az évben Kanada úgy határozott, hogy beszünteti az atlanti tőkehal halászatát, mivel az állományok a kimerülésig lettek halászva. Egyik napról a másikra 40ezer halász vesztette el a munkáját, és a halállományok annyira lecsappantak, hogy még több mint 20 évvel a moratórium után sem álltak helyre. 1992-re egy olyan forrás veszett el, amely közel annyira formálta át a világtörténelem menetét, mint mondjuk az aranyásás.

A tőkehal már a középkor eleje óta fontos szerepet tölt be a tengerparti európai országok kultúrájában, szinte mindegyik nemzetnek megvan a saját tőkehalból készült étele. A bőséges északi-tengeri állományok idején a kereslet mértéke nem is azon múlott, hogy ki mennyit képes zsákmányolni, hanem hogy mennyire képesek eltárolni azt. A skandináv népek a só szűkössége miatt a levegőn szárítás segítségével konzerválták a halfiléket, míg a mediterrán népek sóval tartósították. Különös módon a 15. század elején a legnagyobb tőkehal kereskedők a baszkok voltak. Hajóik folyamatosan csordultig voltak pakolva tőkehallal, habár sem az angolok, sem a norvégok, sem pedig az izlandiak nem láttak egy baszk hajót sem az Északi-tengeren halászni.

A híres felfedezőt, John Cabotot furdalta a kíváncsiság, hogy vajon mégis honnan hozzák ezt az irdatlan mennyiségű halat. 1497-ben indult expedícióra, hogy megtalálja a titokzatos baszk hallelőhelyet. Ez az utazás juttatta el végül őt Újfundland és Labrador partjaira, ahonnan hazatérve arról számolt be, hogy olyan bőségesen úszkálnak a tőkehalak a part közeli vizein, hogy nem is kell háló, hanem pusztán a kosarat belemerítve a vízbe roskadásig lehet pakolni a hajókat.

A felfedezés után szinte az összes európai halászó nemzet célpontjává váltak az ún. észak atlanti „tőkehalpadok”, és a történelem egyik kulcsszereplőjévé vált. Ezzel kereskedtek a rabszolgákért cserébe, ezzel etették a karibi cukornád ültetvény munkásait és még az amerikai függetlenségi tárgyalások egyik kritikus pontja is a halászati jogok biztosítása volt.

Hogy mégis szinte a történelem süllyesztőjébe került ez az emblematikus hal (számos amerikai hivatal falán a mai napig megtalálható fából faragott tőkehal, szimbolizálva a függetlenséget), abban Darwin evolúciós elmélete is nagy szerepet játszott. Darwin evolúciós elmélete talán nem terjedt volna el annyira, ha nincs neki a „buldogja”, Thomas Henry Huxley, aki fontos szerepet játszott a teória elfogadtatásában. Huxley, a híres angol biológus nem teljesen értett egyet Darwin elméleteivel azonban több előadásban, cikkben és vitában is megvédte azt. Továbbá prominens szereplője volt a brit halászati bizottságnak is. Mark Kurlansky, a Cod: A biography of the fish  that changed the world (Tőkehal: Életrajz arról a halról, mely megváltoztatta a világot) című könyv írója úgy véli, hogy ha Huxley nem áll ki az evolúciós elmélet mellett a halászat szabályozása kapcsán, akkor talán ma nem lennének üresek a tőkehalpadok. Huxley a bizottság tagjaként azt tanácsolta, hogy folytatni kell a halászat ezen mértékét, minden túlhalászatról szóló elmélet tudománytalannak bizonyul.

Azzal érvelt, hogy az evolúciós fejlődés miatt képtelenség túlhalászni az állományokat, csak a gyengébb egyedek kerülnek kifogásra, az erősek ugyanis alkalmazkodni fognak a halászati módszerekhez és úgy fejlődnek, hogy ki tudják védeni azt.

Huxleynak sajnos nem lett igaza, a történelem megmutatta, hogy nem az alkalmasabb tőkehalak úszták meg, hanem pusztán a szerencsésebbek. Később pedig már azok sem.