2011. sze 14.

A kanadai halászat összeomlásának története

írta: Toma001
A kanadai halászat összeomlásának története

1992-re a kanadai Újfundland keleti partjainál a tőkehal állományok annyira megcsappantak, hogy a kormánynak drasztikus lépéseket kellett meghoznia: betiltotta a halászatot a térségben. Több mint 40ezer halász vesztette el a munkáját.

            Az esemény figyelmeztetőjelként szolgált a világ többi kormánya számára, akiket szintén sokkolt az esemény, hogy az egyik legjobban szervezett halászati program így tönkremehet. Kutatók és környezetvédők már korábban figyelmeztették a kanadai kormányt, hogy a tőkehal állományok túl vannak halászva, és a halászhajók is felettébb romboló módszereket használnak. A kvótákat a kormányok nem merték csökkenteni, mert rengeteg munkahely elvesztésével járna.

Atlanti tőkehal (Gadus morhua)   

  A történet

            Újfundland sziklás partjainál az óceán tele volt tőkehallal, amin John Cabot is csak álmélkodott, mikor 1497-ben felfedezte a területet. Évszázadokon keresztül a hal volt az egyetlen ok, amiért az emberek idejöttek vagy letelepedtek. Egészen a huszadik század közepéig. A  kanadaiak hagyományos halászati módszereket használtak általában közel a partokhoz. Kis erőkifejtésű technikákat alkalmaztak mint például a csapdák, műcsalik, kisebb kopoltyúhálós és zsinóros halászat. Hozzájuk csatlakoztak a portugál és spanyol halászok, akik szintén a helyi tradicionális módszereket kezdték használni. A legbőségesebb területek a Labrador-félsziget déli vizein, és Újfundland keleti vizein voltak megtalálhatóak. Az északi tőkehalak olyan nagy számban voltak itt jelen, hogy az évenkénti fogás nagyjából 250ezer tonna volt az 1950es éveket megelőző időkben.

            A nagy halászipar megjelenése

            Az északi tőkehal halászata az 1950es években robbanásszerű növekedésbe kezdett. Ez akkor kezdődött, mikor a kis kétárbocos hajók helyett megjelentek a nagy ipari halászhajók, amelyek távolról érkeztek, hogy heringeket, foltos tőkehalakat, lepényhalakat, lazacokat, és persze értékes észak-atlanti tőkehalat kutassanak fel. Az 1970es évek végéig ezek a főleg Németországból, Nagy-Britanniából, Spanyolországból, Portugáliából, Lengyelországból, Szovjetunióból, Kubából, és a távolkeletről érkező halászok legálisan halásztak Kelet-Kanada és New England 12 mérföldes tengerparti zónáin belül. Óriási méretű hálókat húztak végig, és a zsákmányt már a fedélzeten feldolgozták, és fagyasztották. Éjjel-nappal dolgoztak még a legrosszabb időjárási körülmények között is.

            Az északi tőkehal pusztulása

            A halászati erőkifejtés folyamatosan növekedett, az északi tőkehal fogása is egyre nagyobb méreteket öltött az 50es évek vége és a 60as évek eleje között. A csúcsot 1968-ban érte el, több mint 800ezer tonna fogással. A távolról érkező halászhajók akkora nyomást gyakoroltak a tőkehal állományokra, mint előtte még soha. A túlhalászat következményeként 1975-re már csak nagy nehézségek árán tudták elérni az éves 300ezer tonna fogást, míg emellett más fenéken lakó halak és a csacsihalak állománya szintén drasztikusan csökkenni kezdett. A kanadai kormány féltve az állományaikat 1976-ra új törvényt vezetett be, mely a parttól számított 200 mérföldre bővítette ki a nemzeti felségvizeit, ezáltal a nyílt vízre kényszerítve a külföldi halászflottákat.

            1978-ra a fogás természetesen lecsökkent a külföldi hajók távozása miatt egészen 139ezer tonnára, nagyjából ez a szint, amit éveken keresztül fenntartva esélyt adhat az állományok megújulásának. Ehelyett a kormány és a halászok, ugyanúgy mint a külföldiek, nagyot gondoltak. Elkezdték a kanadaiak ugyanazt a technológiát használni, mint amit a külföldi hajókon láttak, ugyanúgy a fedélzeten feldolgozó üzemmel működő hajók kezdték újra kizsákmányolni az atlanti tőkehalak állományát, melynek fogása újra növekedni kezdett. A 80as évek közepén a zsákmányuk már újra elérte a 250ezer tonnát évente.

            Romboló technológia

            Rengeteg pénzt fektettek be ezekbe a tenger mélyét felszántó technológiákba. Ezek a vontatóhajók hatalmasak voltak, akkora hálókat húztak maguk után, mint egy futball-pálya, hatalmas acélláncokkal és kerekekkel szántották fel a tenger fenekét. Halak teljes osztályát zavarták fel, és sok olyan hal is zsákmányul került, amit nem szándékoztak kifogni. Ezek közül sok még az ivarérettséget sem érte el. Ezek a technológiák nem csak az élőhelyeket rombolta szét, hanem erősen hozzájárultak az atlanti tőkehal újbóli megcsappanásához. Gyakran tőkehal ivadékok csapatait fogták el. Sőt a módszer miatt a tengerfenéken levő ikrák gyakran olyan helyre kerültek, ahol nem tudtak kifejlődni. Még ha csak az a cél, hogy egy bizonyos fajt zsákmányoljunk, annak a hiánya is nagy károkat okoz a táplálékláncba. Egyre több olyan gerinctelen élőlény, főleg polipok jelentek meg egyre nagyobb számban, amik szintén felfalták az ikrákat. Szinte kész csoda, hogy a tőkehalfélék még mindig fenn tudtak maradni az élőhelyük és a tápláléklánc romlása miatt.  

            Az 1980as évekre az éves észak-atlanti tőkehal zsákmány nagyjából 250ezer tonna körül mozgott, de a kanadai kormány még többet kezdett belefektetni a halászatba. Az Újfundlandi halászok hiába figyelmeztették a kormányt, hogy a tudományos adatok nem tükrözik a valóságot, és az állományok nem olyan egészségesek, mint azt ők említik. A tudományos eredmények ellenére a halászok a 80as évek első felében egyre kevesebbet zsákmányoltak. 1986-ban már a tudósok is rájöttek arra, hogy jelentősen kisebb az állomány, ezért 1988-ra a teljes kifogható mennyiségnek a felére csökkentését javasolták. Az azonnali cselekvés helyett a szövetségi kormány várt még a lépésekkel, és csak 1989-ben csökkentette a teljes kifogható mennyiséget, de akkor is csak kisebb mértékben, mint amit a tudósok javasoltak. 1990ig tehát szinte semmi nem történt, csak az elemzések, kiértékelések, újraértékelések, ahelyett hogy azonnal cselekedtek volna.

            1992-re az északi tőkehal állománya olyan alacsonnyá vált, mint előtte még soha. A kanadai halászati miniszternek nem volt más választása, mint betiltani az északi tőkehal halászatát. 400 éves hagyomány után a tőkehal halászat megszűnt Újfundlandon. A halászati szakosztály elemzése szerint a teljes állomány körülbelül 1700 tonna volt 1994 végén, ami szinte csak egy csekély része az 1990-ben mért 400ezer tonnának. 1700 tonna maradt a halászoknak abból a halból, amiből anno negyedmillió tonnát fogtak évente. A szakosztály jóslata szerint legalább 15 évre lesz szükség az állományoknak, hogy újra egészségesek legyenek.

            Az 1992es intézkedés következményeként más fajok és más vizek kizsákmányolása növekedni kezdett, ezzel veszélyeztetve ezeket az állományokat is. A moratórium hatására körülbelül 30ezer halász vesztette el a munkáját, és Újfundlandnak egy gazdasági krízissel kellett szembenéznie. A feldolgozóüzemek bezártak, a halászhajóktól pedig fillérekért váltak meg. A szövetségi kormány közel 1 milliárd dollár segélyt osztott ki a munkáját elvesztő halászoknak 1993 és 1994 között.

Tanulság

            A kormány és az ipar ugyanúgy vétkes abban, hogy az állományok a kipusztulás szélére kerültek. A 200 mérföldes kibővítés, az egyre növekvő zsákmányolási igények, a halászati erőkifejtések növelése fontosabbak voltak, mint a környezetvédelmi intézkedések, és a halfajok megóvása. A szövetségi kormány is ugyanúgy hibás volt, mert túl optimistán kezelte a kutatók előrejelzéseit. Ahelyett, hogy közben hagytak volna időt az állományoknak, hogy megújuljanak, ahelyett inkább egyre több és nagyobb hajót bocsátottak vízre. Az ipari foglalkoztatottság 60%-al növekedett két évtized alatt.

            Sajnos ez a történet nem egyedi. A globális halászati helyzet is nagyjából hasonló képet mutat, mint a kanadai halászati kizsákmányolás volt anno. Könnyen előfordulhat, hogy máshol is kénytelen lesz majd a kormány ilyen drasztikus intézkedéseket hozni a halászok számára.   

Szólj hozzá

kanada tőkehal összeomlás