1995. március 9-én a Kanadai Halászati Osztály egyik hajója, a Cape Roger tüzet nyitott és lefoglalta az Estai nevű spanyol vontatóhálós hajót, mely illegálisan halászott rombuszhalra. Ez az esemény az egész világ figyelmét felkeltette, mivel ez nem volt olyan „kanadaias.” A spanyolok válaszul a Grand Banks-hez küldték egyik haditengerészeti hajójukat, hogy megvédje a többi ott halászó hajóit. A rombuszhal-háború elkezdődött. Spanyolország és Kanada heteken át viaskodott, mindegyik fél magának adott igazat, és a másikat vélte hibásnak. De kinek is volt valójában igaza? A válasz valahol a nemzetközi törvények és megállapodások között lapul.

De visszamenve a történelembe, a Grand Banks nagyon fontos halászati terület már ősidők óta, egyes források szerint a baszkok már ezer évvel ezelőtt is halásztak itt. Sőt, a spanyolok azt állítják, hogy St. John’s-t, Újfundland egyik legrégebbi települését ők alapították 400 évvel ezelőtt. Igazából az elmúlt évszázad közepéig nem is volt abból gond, hogy éppen kik halásznak a Grand Banks környékén, a kanadaiak úgy tartották, hogy itt annyi hal van, mely az idő végezetéig elegendő lesz. Ha ugyanazokkal a módszerekkel folytatódott volna minden, talán igazuk is lenne ebben. De az 1950es években forradalmasították a halászatot, a hajók fagyasztókkal lettek felszerelve, így tovább tartózkodhattak a tengeren, és a hálók is hatalmasabbak lettek. Sőt egyes hajók alkalmassá váltak télen is halászni, így a szezon is hosszabbá vált.

A politikai helyzetben szintén változások következtek be. Az európai hajók egyre növekvő kapacitása már a helyi halászok megélhetését veszélyeztette, a hetvenes évek közepére a tőkehalállományok már veszélyesen megcsappantak. 1977-ben ezért Kanada úgy határozott, hogy az exkluzív gazdasági zónáját kiterjeszti 200 mérföldre, így szinte a teljes Grand Banks kanadai hatáskör alá került. Mindez azt jelentette, hogy a külföldről érkező hajók csak abban az esetben halászhattak ezeken a területeken, ha erre a kanadai kormánytól engedélyt kaptak. A gazdasági zóna kiterjesztése azonban Kanada egyoldalú határozata volt. Ezekben az években nagyon sokat változott a tengerek gazdálkodásáról szóló nemzetközi egyezmények, legtöbbjük azért bukott el a hetvenes években, mert nem tartalmaztak környezetvédelmi és megőrzési intézkedéseket. Ezt kiküszöbölve jött létre 1979-ben az Északnyugat-atlanti Halászati Szervezet (NAFO), melynek az Európai Unió is tagjává vált. A szervezet működése önkéntes kötelezettségvállalásokon alapult, és többségi szavazással döntöttek a szabályozásokról. Ha egy nemzet nem volt elégedett a döntéssel, akkor hivatkozhatott a 13. cikkelyre, mely a kifogási eljárás nevet viselte. Ez esetben az adott nemzet elállhatott az intézkedéstől, és egyoldalúan cselekedhetett. Hozzá kell tenni, hogy a rombuszhal nem tartozott a NAFO által menedzselt 10 faj közé, ugyanis akkoriban még kereskedelmi mennyiségben nem halászták a gazdasági zónákon kívül. Mikor Kanada megnövelte az exkluzív gazdasági zónáját, akkor abban állapodott meg a NAFO tagállamaival, hogy amelyik ország elfogadja a kanadai gazdálkodási terveket a területen belül, annak biztosítanak halászati jogokat az általuk ki nem fogott tőkehal és tintahal állományokra.

A 80as évek közepén aztán Spanyolország tárgyalásokba kezdett Kanadával, miután az Európai Unió tagjává vált. Azt követelték az EU-tól, hogy emeljék meg a tőkehal kvótáját. Kanada ebbe nem ment bele, mivel a tőkehalak állományai drasztikusan csökkenni kezdtek. Sőt úgy érezték, hogy egyes területeken akár moratóriumra is szükség lesz. Az EU ezzel nem értett egyet, és a fentebb említett 13. cikkelyre kezdtek hivatkozni. Azzal, hogy 1986-ban Spanyolország és Portugália az EU tagjává vált, a Grand Banks-nél tevékenykedő hajók száma 10ről hirtelen 120ra ugrott. A növekvő hajószám egyértelművé tette, hogy a korábban meghatározott kvóták nem tarthatóak. Az EU ezért úgy döntött, hogy a NAFO által meghatározott kvótáknál magasabbra emeli a szintet. Ez így is történt, és folytatódott egészen a 90es évek elejéig, míg be nem következett: a tőkehalállományok összeomlása.  A kanadai kormány szerint az Európai Unió tehet róla, hogy majdnem kipusztultak a tőkehalak a térségben. A kormány 1992-ben azonnali moratóriumot rendelt el, melynek következtében mintegy 50ezer halász vesztette el az állását egyik napról a másikra.

Egy darabig az EU figyelmen kívül hagyta a kanadai kormány tilalmát, és folytatta tovább a halászatot. Azonban 1994-ben már ők is tapasztalták, hogy a tőkehalak eltűntek, és nem éri meg többé halászni rájuk. Ekkor került a képbe a rombuszhal. Korábban csak a kanadaiak halásztak rá, de miután megjelentek a spanyolok is a térségben, egyes hajók célpontjává váltak. Sőt 1994-ben a NAFO egyik tanulmánya szerint a rombuszhal állománya kétharmaddal csökkent az 1991eshez képest. Ezért még ez év szeptemberében először határozott meg a NAFO teljes kifogható mennyiséghatárt a rombuszhalra. 1994-ben került megrendezésre a Nemzeti Gazdálkodási Hatáskörön Túlnyúló Halfajok Gazdálkodására Vonatkozó Konferencia, mely azonban kötelező érvényű határozatokat nem hozhatott. A kanadai kormány azonban érezte, hogy a rombuszhal nem juthat a tőkehal sorsára. A liberális párt 1993-as választási kampányának az egyik része volt az, hogy helyrehozzák és megvédik a kanadai halászatot. A liberálisok győzelmét követően Brian Tobin lett a halászati miniszter, aki érezte, hogy egyoldalú döntéseket kell hoznia a rombuszhal állományainak védelme érdekében.

1994. május 10-én a kanadai alsóház módosította a Part Menti Halászok Védelméről szóló törvény több pontját is. A módosítás szerint senki nem tartózkodhat olyan külföldi hajó fedélzetén, mely a meghatározott környezetvédelmi és gazdálkodási intézkedéseket nem tartják be a NAFO szabályozási területén belül. A Halászati és Óceánügyi Osztály továbbá fel lett jogosítva arra, hogy a fedélzetre szálljanak és vizsgálódjanak azon hajókon, melyek Kanada, vagy a NAFO hatásköre alá eső területeken halásznak. A módosítás kétféleképpen is értelmezhető: az egyik szerint a kanadai kormány azt akarta ezzel elérni, hogy a NAFO területekre is hasonló szabályozás legyen érvényben, mint az exkluzív gazdasági zónára, míg másfelől Kanada ezzel teljes uralmat akart szerezni a Grand Banks felett. Mindegy, hogy melyiket nézzük, Kanada ezzel a NAFO vizekre is kiterjesztette hatáskörét. A változtatás erős felháborodást váltott ki az USA-ban és az EU-ban is. Az EU úgy érezte, hogy a módosítás túl nagy szabadságteret biztosít Kanadának, hogy eldöntse, melyik hajó kerül a szabályozás alá, míg az Egyesült Államok attól fél, hogy ezzel a NAFO területeken halászó amerikai hajók kerülnek potenciális veszélynek kitéve.

folytatjuk

forrás:

Fighting over fish: A look at the 1995 Canada-Spain Turbot War
By Elizabeth Sneyd