Szeptember végén került megrendezésre a Humber Tengeri Termék Konferencia, ahol Dr. Paul Williams, a Seafish elnevezésű szervezet igazgatója elmondta, hogy mélyebben kellene foglalkozni azzal, hogy a fogyasztók hogyan tekintenek a halászati iparra és azzal, hogy mennyire fontos, hogy az emberek a halra, mint élelmiszerre tekintsenek.

„A brit és a teljes európai halászat manapság elég negatív fényben tündököl a különböző sajtóhíreknek köszönhetően, melyek folyamatosan a fenntarthatatlan halászattal, a romboló halászati módszerekkel és a szennyezésekkel vannak tele.” – mondta Dr. Williams. Szerinte az ipar ezen negatív érzékelését meg kell változtatni.

„A halak fogyasztásának emberi szervezetre gyakorolt pozitív hatásai meg sem jelennek ezekben a hírekben. Ahelyett, hogy úgy tekintenénk a halra, mint egy fontos táplálék, az üzenetből általában csak az jön át, hogy be kell fejezni a halászatot. Ezt a nézetet kell megváltoztatni. A halfogyasztás növekszik, és ezért még több halat kell szolgáltatni a piac felé. A haltermelésnek van a legalacsonyabb környezeti hatása az összes fehérjeforrás közül. Természetesen környezeti hatás mindig van, ha élelmiszert állítunk elő. Vannak olyan hatások, melyek elkerülhetetlenek az élelmiszer-előállítás során, ezért az olyan elgondolások, amelyek környezeti hatások nélküli előállítást vizionálnak, nem állnak a valóság talaján. A halászati iparnak a halászati termelés maximalizálására kell törekednie, egészen addig, amíg fenntartható.” – mondta Dr. Williams.

Dr. Williams egy kérdést is szegezett az érdeklődők felé:
„Ha abbahagyjuk a halászatot, akkor mi lesz helyette? Minden egyes halászat megszüntetésével egy újabb fehérjeforrást kell előteremtenünk, amelynek szintén meglesznek a saját környezeti hatásai.”

Tisztelt Paul Williams professzor úr!

Sajnálattal olvastam az Ön által említett szavakat. Megdöbbentett az a fajta megközelítés, amellyel Ön tekint a halak iránt. Nem gondolom, hogy most az indián példákat kellene felhoznom, ahogy ők tiszteletükkel adóztak az általuk leölt állatok iránt, de azt sem gondolom, hogy emellett szó nélkül el kéne mennem. Közlöm Önnel, hogy a hal elsődleges szempontból nem táplálék. Természetesen betölti ezt a szerepet is, de Ön pont azt a gondolkodást hivatott megváltoztatni, amely mindenekelőtt nem ilyen módon veszi számításba. Ahogy az emberek is végeznek különböző feladatokat, akár robotokat helyettesítő munkákat, gondoljunk csak a szalag mellett dolgozó szakmunkásokra, úgy őket sem biorobotoknak, hanem értelemmel és érzelmekkel rendelkező élőlényekre tekintünk, még ha a munkafolyamataik közben ez nem is tűnik nyilvánvalónak. Ahogy egy tonhalkonzervet szemlélve sem tűnik nyilvánvalónak, hogy tartalma korábban egy olyan vándorlény volt, amely akár képes volt gyorsabban gyorsulni, mint egy Ferrari Enzo.

Én is sajnálattal látom a hírekben, hogy a romboló halászati módszerekről és a túlhalászatról szólnak, de hát sajnos ez az igazság. Néhány konkrét adat:
- Az Atlanti-óceán halállományainak 62%-a túlhalászott, míg a Földközi-tengeren ez az arány 82% (Európai Bizottság, 2011).

- A túlzott halászat világszerte több mint 32 milliárd euró veszteséget termel. (Világbank, 2009)

- Az európai uniós halászflották kétszer-háromszor annyi halat képesek fogni, mint amennyit az állományok természetes úton pótolni képesek. (Európai Bizottság, 2008)

-           Az Északi-tengeren napjainkban a közönséges tőkehalak 93%-át még az első ívás előtt kifogják. (Európai Bizottság, 2009)

-           Az atlanti kékúszójú tonhalak állományát mára már megtizedelte a túlzott halászat, az eredeti populációnak mindössze 15%-a maradt csak fenn. (ICCAT,2009)

Ezeket én is szomorúan hallom, és természetesen jó lenne, ha a pozitív képét mutatnánk be a halászatnak, de ebből sajnos nem sok van. A halak az utolsó vadon élő táplálékforrások. Én akár el is hiszem azt, hogy a halnak fontos szerepe van az emberi egészségre nézve (bár ez valószínűleg az olyan halra vonatkozik, amely tiszta, szennyezetlen vízben nőtt fel, ami nagyon ritka manapság), de sajnos nem a fán terem és nem is az égből pottyan. Érdekes, és talán annak köszönhető, hogy a halakhoz kevésbé vagyunk emocionálisan kötöttek, hogy itt a hírek merik mutatni a mészárlást, míg mondjuk a szárazföldön tenyésztett állatok tekintetében ezt minél jobban próbálják elrejteni. Az  Egyesült Államokban tilos a vágóhidakon filmet forgatni, és aki engedély nélkül megy be egy vágóhídra, azt terroristának minősítik (még a törvény nevében is benne van: Animal Enterprise Terrorism Act) .  Ahogy Sir Paul McCartney elhíresült mondása is tartja: „Ha a vágóhidaknak üvegfala lenne, mindenki vegetáriánus lenne.”

A halak egészséges fogyasztását általában az Omega-3 zsírsav tartalmához szokták kötni. Azonban ahhoz, hogy Omega-3 zsírsavat állítsunk elő, nem kell egy állatot sem megölnünk. A szezámolaj vagy a lenmagolaj még nagyobb mennyiségben tartalmaz Omega-3-at, mint a tengeri halak húsa.

A kínálatot pedig nem lehet csakis kimondottan a kereslet kiszolgálása felé irányítani, mert akkor a szakadék szélére taszítjuk a már most is a közelében ficánkoló halállományokat. Másrészről a kínálat növelése előtt azonban érdemes lenne megnézni azt, hogy az amúgy előállított termékből mennyi megy veszendőbe. A halak sem hiányoznak abból az élelmiszertömegből, amely a kukákban végzi. A halak is ugyanúgy részesei a pazarlásnak, elég akár a halászok által kifogott, majd aztán elpusztulva visszadobásra kerülő halakra gondolni. Ilyenkor nem tekintünk rá, mint élelmiszerre? Nem szeretem olvasni az olyan híreket, tanulmányokat, mely úgy kezdődnek, hogy a növekvő népesség és az igények miatt növelni kell az élelmiszertermelést. Miért kellene termelésnövelésről beszélni, mikor az Egyesült Államokban az előállított élelmiszereknek több mint a fele a kukában végzi? És Európában is ez az érték nagyjából 30% körül van. A szegényebb országokban pedig a feldolgozás során veszik el sok értékes tápanyag a gyenge minőségű gépeknek köszönhetően. Visszatérve a halakhoz, nem beszélve arról a tényről, amely szerint a világon forgalomba kerülő haltermékeknek már a fele haltenyésztésből származik, és ezeknek a halaknak a jelentős hányadát vadon fogott halakból hizlalják fel újabb mértéktelen pusztítást mérve ezzel a halállományokra. Két példával hadd éljek: egy kilogramm lazachús előállításához 4 kilogramm hallisztet kell felhasználni, míg a tonhalnál ez az arány 23 kiló az egyhez! Az Egyesült Államokban a hallisztet legfőképpen a névről szinte nem is ismert menhaden fajból állítják elő, melyből többet zsákmányol az USA, mint a többi más fajból együttvéve! Nem beszélve arról a tényről, hogy a menhaden nagyon gazdag az Ön által oly fontosnak tartott Omega-3 zsírsavban, de mi ezt a gazdag forrást csirkékkel és más halakkal fogyasztatjuk el.

Professzor úr! Nem akarom azt mondani, senkinek sem, hogy ne együnk halat. De válaszolva a kérdésére, hogy mit eszünk a hal helyett, hát nagyon sok olyan növényt, amely szintén fontosak az emberi egészség szempontjából, és nem járnak akkora környezeti kárral. Legjobb tudomásunk szerint a halban semmi olyan nincsen, amit ne lehetne más forrásokból pótolni. Azért én is tennék fel pár kérdést Önnek: Járt Ön már valaha is a természetben? Tudja Ön mi az a természeti érték? El tudja Ön képzelni azt, hogy a Világunk nem egy erőforráshalmaz, ahol csak annak van értéke, amit el tudunk adni a piacon?  Kérem hadd ne soroljam a halak fontos szerepét a természetben, és hadd ne kelljen most kifejtenem Önnek, hogy miért fontos a természet megőrzése. Kérem szépen érző lényekről beszélünk a halak kapcsán, és a fennmaradásának fontossága nem függ attól, hogy értelmileg milyen szinten állnak. A szellemileg fogyatékos, vagy akár a csecsemők felé is ugyanúgy viseltetünk, nem kérdőjelezzük meg létezésük jogát. Hadd zárjam gondolataimat egy Albert Schweitzer idézettel: „A világ jövője nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem hogy mennyire tiszteljük az életet.”