Azt tartja egy mondás, hogy a tengerészek után a halászok között él a legtöbb babonás ember. Ez nem véletlen, ugyanis a sikeres halfogáshoz a szakmai tudás mellett egy jó adag szerencse is szükségeltetik, és gyakran a halászok a szerencséért a földöntúli erőkhöz folyamodtak. A keresztény vallásban kiemelt szerepet játszik a hal, mivel őket nem pusztította el az Özönvíz. Szinte minden népcsoportnál kötődik valamilyen hiedelem a hallal és a halászattal kapcsolatban, ahol ez a mesterség meghatározó szerepet tölt be. A következő írásomban összegyűjtöttem pár ilyen babonát vagy hiedelmet.

Az ókorban a Nílus völgyében négy halfajt szentként tiszteltek, húsukat nem volt szabad fogyasztani. Az angolna fogyasztása többek között Júdeában is tabu volt. Az angolnát a görögök is áldozati állatként használták, vérét ontották az oltáron.

Az Újvilág meghódítása előtt a perui indiánok a szardíniát és az aranymakrélát istenként tisztelték. Vietnámban azt tartották, hogy a ponty közvetítésével érintkezést tudnak tartani a család szellemeivel.

Egyes mesékben a halakat földi tulajdonsággal ruházták fel. Régi német, angol, és breton halászmesékben olvashatunk szardínia- és heringkirályról is.

A Tanganyika-tavon honolt Méru istenség. Ő leginkább azt a halászt oltalmazta, aki zsákmányának legszebb darabját visszadobta a vízbe. Ausztrália őslakói tengeri istenségüknek olyan módon áldoznak, hogy kézujjukat megvágják, és vérüket a tengerbe csöpögtetik.

Szibériában a votják halászok abban az esetben, ha üres kézzel tértek haza, szögre akasztották Obi nevű istenségük szobrát, és jól elpáholták azt. A Kongó folyó mentén élő bennszülöttek halász-fétisüket már a halászat előtt jól megverték. Biztos, ami biztos. A keresztény vallásban sem áll távol a dühöngés, a breton halászok Szent Péter szobrán vezetik le dühüket, ha üres marad a háló.

Érdekes és változatos módon szólnak egyes népek a halász-istenségekhez. Az új-kaledóniai halászok feleségei például a tengerparton összegyűlve kiénekelik férjük viselt dolgait, miközben ők a tengeren húzzák a hálót. A jó fogáshoz előnyös, ha csendes a tenger, ilyenkor könnyebb hajózni természetesen. Malájföldön a hullámokat szűzlányok és gyerekek úgy csillapítják le, hogy virágokat szórnak a tengerbe.

Afrikai és óceániai népeknél szokás, hogy papírra rajzolják annak a halfajnak a képét, amelyre kivetik a hálót, és halászat előtt bedobják azt a vízbe. Kambodzsában még a mai napig is él az a szokás, hogy ha nem harap a hal, úgy egy döglött halat dobnak a vízbe, közben azt kiabálják: „Meg vagyok fogva! Meg vagyok fogva!”

Számos ország babonái úgy tartják, hogy a nők nem hoznak szerencsét a halászoknak. Afrikai és óceániai néptörzseknél nők nem érhetnek hozzá a hálókhoz, a horgokhoz és a halászcsónakokhoz. A Csendes-óceán egyes szigetein volt divatban, hogy a tengeren dolgozó halászokért csak a szüzek imádkozhattak. Új-Guineában viszont az volt a szokás, hogy amíg a férfiak a tengeren halásztak, fiatal lányoknak otthon kellett feküdniük, és szigorúan tiltott volt halat fogyasztaniuk. Számos nép folklórjában élt az a szokás, hogy a szerencsés halászat érdekében a férjek az ágyban nem teljesítették hitvesi kötelességüket. Ennek az absztinenciának az időtartama a halászat fontossága függvényében és vidékenként is változott. Fekete- Afrikában élő népeknél általában egy éjszaka volt halászat előtt, az amerikai kontinensen élő notka indiánoknál egy hét, Új-Guineában viszont a nagy halászat előtt egy teljes hónapon keresztül szeparáltan éltek asszonyaiktól és gyerekeiktől.

Furcsa szokások a keresztény vallású népeknél is fellelhetőek. Olaszországban még a XIX. század végén is szokás volt, hogy a halászkikötőkben minden év december 31-én sorsot húztak, hogy ki legyen a következő év halász-védőszentje. A Földközi-tenger katolikus országainak kikötőiben szokás volt, hogy Szent-Péter napján egy szurokkal bekent öreg bárkát elégettek a tengeren. Flandriában Péter apostol szobrát neve napján a Rupel folyóba dobták, és azt, aki elsőnek kihalászta a szobrot, egy évre a halásztársaság vezetőjévé választották. Szardínia szigetén a szerencsés halászat érdekében templomban megáldott rőzsével tüzet gyújtottak, és a tűz fölé magasan kifeszítették a halászhálókat.

Skóciában soha nem volt szabad átlépni a földön kiterített hálón, mert az nem hozott szerencsét. A skót halászoknak a hajó fedélzetén tilos volt pappal beszélgetni, és úgyszintén tiltva volt tojás felhozni. A csendes-óceáni Mariana-szigetek halászai banánt soha nem vihettek a fedélzetre. Az izlandi halászok nem énekelhettek, a suffolkiak nem esküdözhettek, a német és a svéd halászok nem lophattak a fedélzeten. A franciaországi Gironde folyó torkolatánál dolgozó halászok mielőtt kivetették hálóikat, beleköptek a tengerbe. Marokkói halászoknak viszont tilos volt beleköpni vagy belevizelni a tengerbe, mivel ez víz meggyalázását jelentené. A skóciai aberdeeni heringhalászok körében terjedt el az a hiedelem, hogy ha a fogás első hala nőnemű, úgy az egész halászat szerencsés lesz. Ókori népeknél is szokás volt a halászat első példányát visszadobni a tengerbe. A Molokai-sziget halászai a halakat soha nem árulták pénzért, mindig csak odaajándékozták.

Ez csak pár kiragadott példa a történelemből, a sort jóval tovább lehetne folytatni. Nem tudom, hogy a jelenlegi modern ipari halászhajók legénysége mennyire ragaszkodik ezekhez a babonákhoz, de talán egyes szokások még mindig élnek.