Nem is gondolná az ember, hogy a manapság már védett halak közé tartozó csíkhal egykoron népszerű elemózsiaként szolgált az étkezők asztalán. Hazánkban 5 fajtája található meg: réti csík, kövi csík, nyurga csík, kőfúró csík, vágó csík.

Állományának megcsappanásának egyik fő oka, hogy az elmúlt évszázadban eltűntek azok a mocsaras területek, amelyek a legfontosabb élőhelyei voltak. Magyarországon a mocsarak nagy része a mezőgazdasági művelés miatt lett lecsapolva, és a XX. század derekára már szinte az összes eltűnt. A csíkászat legtovább az Ecsedi láp területén és a Szernye mocsár vidékén maradt fenn, itt még a XX. század elején is űzték ezt a hagyományt. Az Ecsedi lápot a köznyelvben „csíkországnak” is nevezték.

Történelmi könyvekben lehet már csak olvasni a csík fogyasztásáról, és halászatáról, amely egy speciális módszer, az ún. csíkászat. Hermann Ottó könyvében részletesen beszámol a hagyományáról és zsákmányolásának praktikájáról.

Idézet Hermann Ottó: A magyar halászat könyve című műből, ami jól mutatja, hogy régebben mennyire bőséges hal volt a csík:

„A rétgazdaság idejében, jelesen téli időben - legsűrűbben a nagy bőjt idején - hordókkal, csíklajtokkal megterhelt szekerek küzködtek a nagy magyar rónaság tapadó sarával, feneketlen kátyúival, azon igyekezve, hogy valamely népes várost elérhessenek s piaczára kiállhassanak.”

Mikor megjelentek a piacon a csíkászok, hírük szájról-szájra járt a településen.

„A piaczon hosszú sorban állott a nagy kád, a melybe a hordóból, lajtból a csikot bedöntötték s e kádakban, kevés vízben megnyüzsgött a síkos, barna halak töméntelen sokasága; ötszörte, hatszorta több volt a hal, mint a víz, úgy, hogy a bámuló szem egy szünet nélkül kavargó, kigyódzó, gomolygó tömeget látott; a megnyálkásodott vízből apró buborékok keltek s minden pillanatban száz meg száz csíkszáj jelent meg a fölszínen csillagágra álló bajuszával, hogy nyomban eltűnjék.”

A halakat aztán egy csíkszűrő segítségével merték a kádból. A csíkszűrő általában egy lopótökből volt kivágva, és lyukakkal volt kifúrva, hogy a víz ki tudjon folyni belőle, de a hal benne maradjon. A piacon aztán az asszonyok többször is körbejártak, hogy hol érdemes vásárolni:

„[..] a "lelkemasszony" - no meg az ifjasszony - kétszer-háromszor is végig járta a kádak sorát; előbb kiszemelte, hogy hol van a legöblösebb csíkszűrő, aztán hosszan latolgatta, vajjon jobban jár-e, ha az öblösebbel több apró csíkot vásárol, vagy a kisebbel kevesebb csíkot, de nagyobbat? addig addig; míg megállapodott.”

Hazaérve a vásárlásból aztán neki is állt elkészíteni a halat. A csíkot káposztalében szokták főzni, és a káposztával szokták együtt fogyasztani. Ez az ún. csíkos káposzta, amelyről lehet, hogy már többen hallottak, de kevesen tudják, hogy a csík szó erre a különös halra utal.

A csíkász a lápban úgy fogta a csíkot, hogy a mocsárban,nádból, sásból, sombékból, vagy fűcsomókból, törmelékből gátat épített (csíkgát), és a gáton egymástól 3-3 méterre levő nyílásaihoz, vagy a nyílt vízre állították a fűzfavesszőből font kast (csíkkas), a csík járásával szemben, vagy télen a jégbe vágott lékbe függőlegesen állították le. Mivel a csík jellegzetessége volt, hogy feje mindig a víz színén volt, így könnyen meg lehetett tudni tartózkodási helyét.

A körte alakú csíkkast este rakták le, és reggelre megtelt csíkkal. A bő években egy-egy kas háromszor is megtelt éjszakánként, s némely szorgalmas halász 6-8 kassal is dolgozott egyszerre. A csíkász a napi fogást a háza udvarán ásott csíkverembe gyűjtötte össze, ahova a halat a fogás helyéről hátra akasztható, hátizsákszerű csíkputtonyban, csíktökben szállította el. A csíkverem általában egy kerek, vagy téglalap alakú körülbelül 1,5-2 méter mélységű fedett verem volt.

Sajnos már tényleg csak a könyvekben olvasni erről a módszerről. Pedig maga a hal könnyen tenyészthető mesterségesen, és ha sikerülne visszaállítani a mocsaras, lápos területeket, talán újra megismerhetnék eme ősi hagyományt.