Az előző részt folytatva újabb 5 halászati módszert mutatok be nektek.

Eresztőháló (Drift net)

Az eresztőhálók nincsenek rögzítve egy helyben, ezek ún. mobil hálók, az uralkodó áramlattal úsznak együtt. A leggyakrabban a nyílt tengeren használják őket tonhalak, tintahalak, cápák, és az Északi-tengeren lazacok zsákmányolására. 1992-ben elfogadtak egy törvényt, ami szerint az eresztőhálók mérete nem haladhatja meg a 2,5km-t. Sajnos még így is jelentős károkat képesek okozni, például a Földközi-tengeren kardhal és tonhal halászat során gyakran kerülnek delfinek is a hálóba. 2002 januári hatállyal az Európai Unió betiltotta az uniós flották számára az eresztőhálók használatát, ez alól csak a Balti-tenger képez kivételt.

 Haltenyésztés (Fish farming)

A haltenyésztésnek 2 különböző ága van: a tengeri és az édesvízi élőlények tenyésztése. A tengeri haltenyésztésnek is két fajtája van: az egyik a nyitott rendszer, mikor a tengerből egy elkerített részen történik a tenyésztés, a másik pedig az intenzív tartás, mikor egy teljesen elzárt rendszerben dolgoznak.

            Jelenleg világszerte 5 halból 1 akvakultúrából kerül a tányérunkra. Vannak már olyan fajok, amelyek már döntő többségben innen származnak: atlanti lazac, csendes-óceáni lazac, vagy az érdesfarkú hal Japánban, vagy a fűrészes sügér Görögországban, és Indonéziában. Nagy-Britanniában 2 faj dominál a tenyésztésben: az atlanti lazac, amelyet sós vízben tartanak, és a szivárványos pisztráng, amit édesvízben. Manapság már új tengeri fajok is megjelentek a rendszerben: a közönséges tőkehal, a foltos tőkehal, és az óriás laposhal. A leggyorsabb ütemben az atlanti lazac termelése növekszik, Skóciában már megtriplázódott a számuk 1990 óta.

            A haltenyésztés úgy tűnik képes csökkenteni a tengeri élővilágra gyakorolt nyomást, és akár egy fenntartható módja is lehet az egyik legfontosabb protein-előállításnak. Sajnos azonban több negatív hatása is van a tengerekre. A legfőbb probléma az, hogy a tenyésztett halak etetése szintén tengerekből zsákmányolt halakból történik. Ezek az ún. takarmányhalak fontos részét alkotják a táplálékláncnak, és kihalászásuk jelentős hatással bír az ökoszisztémákra.

Kopoltyúháló (Gill nets)

A rögzített kopoltyúháló egy falat képez hálóból, amely elhelyezkedhet a tengerfenéken, vagy a tenger bármely szintjén is lehet rögzítve. Ez az egyik legrégebb óta használt eljárás, évezredek óta használják. Működési elve elég egyszerű, a háló lyukainak mérete úgy van kialakítva, hogy az arra úszó halak feje még átférjen rajta, de a testét már nem tudja áthúzni. Így a hal a kopoltyújánál fogva fennakad a hálón. A lyukak mérete attól függ, hogy milyen fajta halat szeretnének zsákmányolni.

Belegabalyodó háló (Tangle nets) (nem találtam rá normális magyar szót :))

Ez fajta háló hasonlít a kopoltyúhálóhoz, csak sokkal lazább, és rövidebb. Ennél a módszernél gyakoribb az olyan eset, hogy a halak egyszerűen az egész testükkel gabalyodnak bele, és nem a kopoltyújuknál fogva akadnak fenn.

Húzóháló (Trammel nets)

A húzóháló egy hálófal, ami 3 rétegre van osztva. A középső finomabb szemcséjű haló 2 nagyobb szemű hálórész között helyezkedik el. A háló a fenéken le van horgonyozva, a tetején pedig szabadon úszik, így képes függőlegesen úszni. A középső hálórész lazább, mint a szélsők, így biztosítja a halak belegabalyodását. Sajnos ezek a hálók sokkal károsabbak a környezetre, mint a kopoltyúhálók, különösképp a cetekre nézve. Vannak már olyan technikák, amelyek ún. „delfinbarát” halászati módszert eredményeznek. Ezek során olyan eszközöket alkalmaznak, amelyek egy akusztikus hang segítségével elriasztják a delfineket. Egy Eu-s szabályozás (812/2004), amely 2005 januárjában lépett hatályba, kötelezővé tette a delfinriasztó hangberendezések használatát a 12 méternél hosszabb halászhajókon