Örök vita a vegán forradalmárok és a húsevők között, hogy mennyire szükséges-e egyáltalán az embernek állati eredetű dolgokat fogyasztania. Van-e joga az embernek leölni más állatot, vagy van-e joga ahhoz, hogy olyan körülmények között neveli fel, ami nem méltó hozzá?

Alapjában véve a legtöbb ember elítéli az állatokkal történő kegyetlen bánásmódot. Vagyis inkább szelektív módon az egyik esetben elfogadjuk, a másik esetében nem. Minél inkább antropomorf egy élőlény, annál inkább közelebb érezzük magunkhoz. Különbséget kell tenni a között, hogy azért szeretünk egy bizonyos állatot, mert igazából az embert keressük benne (Gondoljunk csak bele, mennyire örülünk egy papagájnak, ami emberi hangokat képes utánozni, csodálkozva nézzük az elefántot, amely fest az ormányával, de akár elég csak a kutyákra gondolni, akik hű társként az ember mellett állnak.), és aközött, hogy létezését, mint a természet nélkülözhetetlen részeként tiszteljük.

Ez a fajta diszkrimináció teszi lehetővé, hogy míg a kisgyereket délután elvisszük az állatkertbe, ahol vidáman simogatja a tevét, nevet a majmok ugrándozásán, aztán hazafele menet a gyomorkorgást csillapítva egy finom marhából készült hamburgert tömünk a buksijába.

Ennek a diszkriminációnak a rovarok után talán a halak az egyik legnagyobb vesztesei. Velük még egy térben sem élünk úgymond, így az empátia még kevésbé terjed ki rájuk. Ők aztán tényleg nem hasonlítanak ránk, szőrük sincsen, lábuk sincsen, sőt még hangot sem tudnak kiadni magukból. Mivel a hal nem sikolt, ezért hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, hogy ők is ugyanúgy szenvednek, és ugyanúgy éreznek fájdalmat, mint mi. A PETA (People for the Etichal Treatment of Aninals) állatvédő szervezet legújabb videója is jól illusztrálja ezt:

Már az is felkavaró látvány, amikor a halászhálóban fennakadt halak vergődnek az életükért, de talán semmi sem tűnik brutálisabbnak annál, mint ami a szardíniai tradicionális tonhal halászat során folyik. Ez az úgynevezett „Mattanza”.

Carloforte partjainál minden évben május 20 és június 10 között összegyűlnek a halászok, hogy ennek az ősi halászati módszernek hódoljanak. Ezekben a napokban vándorolnak erre a kékúszójú tonhalak, hogy ívóhelyet keressenek. A halakat úgy ejtik csapdába, hogy kifeszített hálókból egy folyosót alakítanak ki, amelyek egyenesen a halászokhoz vezetik őket. A bemenetnél még nagyon tág folyosó folyamatosan szűkül, míg a halak el nem érik az ún. „halálzónát”. Ezt a hálórendszert „tonnarasnak” hívják. A halálzónában az egész raj összetorlódik, és megindul a mészárlás. A „Rais”, vagyis az egész rituálénak a vezetője felkiált, hogy „Ölj!”, erre a halászok a vízszintesen kifeszített hálóban vergődő kékúszójúakat egy csónakba kezdik pakolni brutális módon. Hatalmas, hegyes kampókat vágnak az állat testébe, azzal pakolják őket egymásra, ahol aztán véresen, fulladozva, némán sikítva vergődnek egymáson.

A halak végül a világ egy másik pontján, elegáns sushi bárok terítékén végzik, fizikailag és érzelmileg is messze ettől a kegyetlenségtől.