Óceánjaink és tengereink Földünk mintegy kétharmadát borítják, és azt gondolnánk, hogy hemzsegnek benne a halak. 1609-ben Hugo Grotius holland ügyvéd és filozófus megjelentetett egy könyvet, a Mare Liberumot, vagyis a tengerek szabadságát, melyben azt javasolta, hogy a tengereknek mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie, mind a hajózás, mind pedig a halászat terén. Érvelése abból állt, hogy a források kiapadhatatlanok, és képtelenség annyi halat valaha is kifogni, ami minderre negatív hatással lenne. A túlhalászat, mint kifejezés a halászat iparosodása után került be a köztudatba, a II. Világháború olyan jelentős technikai fejlettséget biztosított a halászati ipar számára, amely esélyt sem kínált az ellenfélnek. Az emberek közötti háború véget ért, és az ötvenes évektől a halak ellen indítottunk hadjáratot.

mare_liberum.jpg

Grotius érvelése akkoriban elfogadhatónak bizonyult, ha csak rátekintünk a térképre és látjuk óceánjaink és tengereink hatalmas elterülését. Azonban a kereskedelmi szempontból értékes halállományok ennél sokkal kisebb részre koncentrálódnak. A globális halzsákmányolás 87%-a a partvonaltól számított 200 tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld= 1852 méter) zónára korlátozódik. Pusztán azért, mert ezek a területek bővelkednek a leginkább tápanyagokban. Az ún. feláramlási zónák, vagyis azok a partszakaszok, ahol a tengeráramlatok a felszínre hozzák a tengerfenéken lapuló tápanyagokat, csupán vízterületeink 3%-át teszik ki, azonban a globális fogások 40%-áért felelősek.

De mégis mekkora is az a globális fogás? Ha meg szeretnénk tudni, hogy mennyi halat fogott ki a világ az adott évben, akkor a legegyszerűbb módon az Élelmezési és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) évente összeállított adatait vehetjük alapul, és a legtöbb halászati szakértő és civil szervezet is ezt teszi. Az adatok szerint az elmúlt 20 évben az éves fogás nem változott jelentősen, durván 90 millió tonna körül mozog. Mivel minden évben képesek vagyunk ugyanannyi mennyiségű hal kifogására, így könnyedén juthatunk arra a téves következtetésre, hogy a kereskedelmi halállományok stabilak. Az ördög számadatok mögött lapul. Ez az adat egyrészt csak a legálisan kereskedelmi forgalomba kerülő halmennyiséget mutatja, másrészt az adatok benyújtása az adott országok által önkéntes alapú. Magyarán ha egy ország nem szolgáltat információt, akkor azt a jelentés nullának veszi, habár ez jelentősen távol áll a valóságtól. A globális halászati adatok szintén nem térnek ki a visszadobott halakra, vagyis az olyan fogásokra, melyek a zsákmányolás után elpusztulva kerülnek vissza a tengerekbe az alacsony kereskedelmi értékük, vagy a szigorú kvótaszabályozás miatt. Egyes becslések szerint minden ötödik kifogott hal ilyen sorsra jut.

Az illegális halászat által zsákmányolt halak szintén a statisztikák perifériáján kívülre kerülnek. A tengerek óriási mérete miatt az ellenőrzés rendkívül nehézséges, így a halászok csalnak, mert megtehetik. Az illegális halászat egy tág fogalom, magában foglalja a tiltott eszközök használatát, a kvóta feletti mennyiségek kifogását, a kifogható méretkorlátozás be nem tartását, a védett területen történő halászatot, a kijelölt szezonon kívüli zsákmányolást, vagy éppen az engedély nélküli tevékenységet. Tengerink az új „vadnyugat”, ahol rablóbandák leginkább egymás között folytatnak harcot az erőforrásokért a hatóságok látószögén kívül. A Világbank becslése szerint az illegális halászat éves szinten mintegy 10-30 milliárd dollár kárt okoz a gazdaságnak.

hekk.jpg

1992-ben Kanadában ÚJfundland partjainál bekövetkezett az, amire senki nem számított. A kanadai kormány moratóriumot hirdetett az atlanti tőkehal halászatára, mely halfaj a terület legmeghatározóbb kereskedelmi forrása volt. Kanada part menti vizei olyan szinten bővelkedtek tőkehalban, hogy legendák szerint a hátukon ki lehetett sétálni. Azonban a szabályozatlan halászat miatt a kilencvenes évek elejére az állománya teljesen összeomlott. Egyik napról a másikra 40ezer halász vesztette el a megélhetését, és az állományok még az óta sem álltak helyre. Manapság több olyan halállományunk is van, mely hasonló jeleket mutat.  A kvótaszabályozás hiányossága miatt a csendes-óceáni kékúszójú tonhal eredeti populációjának a 96,4%-a eltűnt. Az európai angolna már vörös listára került az Természetvédelmi Világunió (IUCN) kategorizálásában, vagyis a kipusztulás fenyegeti. Korábban a balatoni hekksütödék fő alapanyagául az európai csacsihal (merluccius merluccius) szolgált, azonban szinte már mindenhol csak a patagóniai gránátoshalat (Macruronus magellanicus) árulják hekk néven. Az Egyesült Államokban már a garnéla legnagyobb mennyiségben értékesített „seafood”, pusztán azért, mert az ökoszisztéma lerombolása után, a nagyobb testű halak eltűnését követően a populációjuk jelentősen megugrott. Lehet, hogy a vásárlót ez nem zavarja, mert a garnéla is finom, de mi lesz, ha már a garnéla is eltűnik?          

Számos európai hivatalnok aggályát fejezte ki Kanada mostani viselkedésével kapcsolatban. Emma Bonino, az EU halászati biztosa a kanadai kormányt vádolta, hogy veszélyeztette a spanyol legénység életét, mikor elvágták a hálóikat. Továbbá Kanada tárgyalási magatartását is erősen vitatta. Végül Bonino úgy látta, hogy Kanada egyoldalúan cselekedett, meggondolatlanul foglalta le az Estai-t, és a nemzetközi vizeken is a saját törvényét kísérelte meg foganatosítani. Luis Atienza, a spanyol mezőgazdasági és halászati miniszter a Financial Times március 28.-i számában fogalmazta meg véleményét. Atienza az Estai lefoglalását kalózkodáshoz hasonlította, és Kanada indoklása, hogy az állományok védelme érdekében teszik ezt, pusztán csak egy kifogás, mellyel a saját rossz halászati gazdálkodásukat próbálják leplezni. Atienza hozzátette, hogy Kanada nem érvényesítheti a hazai törvényét nemzetközi vizeken, ezért fizessék vissza az Estaiért letett óvadékot, és kompenzálják a károkat. Spanyolország számára csak ez lenne kielégítő. Javier Solana, a spanyol külügyminiszter is elmondta, hogy „nem fogjuk tolerálni, ha újabb spanyol hajó kerül lefoglalásra a kanadai kormány által.”

turbot2.jpg

Március 27-én Brian Tobin sajtótájékoztatón válaszolt Emma Boninonak: „A legénység nem került veszélybe. A köteleket szándékosan mélyen vágták el, elkerülve ezzel azt, hogy visszacsapódjanak, és megsebesítsenek bárkit is. A hajó stabilitására pedig abszolút nem volt hatással.” Tobin hozzátette, hogy Bonino nem ismeri a NAFO rendszerét. Ha ismerné, akkor tudná, hogy van egy önkéntesen meghatározott fogási limit, és aki ezt túllépi, az a környezetvédelmi célokat veszélyezteti. Tobin hozzátette, hogy az EU folyamatosan kifogásolja a NAFO kvótáit, míg Kanadának egyszer sem volt ellenvetése. Tobin szerint a jelenlegi nemzetközi törvények nem hatékonyak, és a kanadai akció a fajmegőrzés egy új etikáján alapult, melyet nem a kiskapuk kijátszására hoztak létre. A kanadai akció a 200 mérföldes határon kívül nem törvénytelen volt, hanem az „új nemzetközi törvények” egy része, melynek betartásában Kanada vezető szerepet játszik.

Később egy new-yorki nemzetközi konferencián Tobin azt is bemutatta, hogy az Estai átvizsgálása során olyan hálókat találtak, melynek szemcséje kisebb, mint az engedélyezett, tehát a spanyolok nemcsak illegálisan halásztak rombuszhalra, de még alulméretezett rombuszhalakat is fogtak, mely a NAFO szabályozása szerint nem megengedett.

Egyre többen kezdtek rájönni, hogy a nemzetközi vizekre vonatkozó végrehajtási mechanizmusok nem működnek, mivel a lobogó szerinti állam felelőssége mindez, és egyes államok nem hajlandóak a saját hajójuk ellen cselekedni. A nemzetközi vizekről szóló 1995. áprilisi konferencián kezdeményezték azt, hogy nemzetközileg lehessen felmenni a fedélzetre és ellenőrzéseket végezni, ezt azonban nem szavazták meg.

Brian Tobin sajtótájékoztatójával egy időben az EU megkísérelte, hogy gazdasági szankciókat vezessenek be Kanadával szemben. A britek azonban leszavazták, a korábbi gyarmatuk mellé álltak. Április 5-én ismét tárgyalni kezdett Kanada és az EU, de egyezség nem született, mivel a spanyolok magasabb kvótákat szerettek volna. Április 15-én végül az EU-nak sikerült meggyőznie Spanyolországot, hogy aláírják a megállapodást. Nem sokkal előtte Kanada azzal fenyegetőzött, hogy ha a spanyol hajók nem hagyják el a Grand Banks-t, akkor majd Kanada tesz róla. A megállapodás legfontosabb pontja egy meghatalmazott független végrehajtó testület felállítása, mely állandó megfigyelés alatt tartja a kanadai és uniós halászhajókat a NAFO területén belül, továbbá új méretkorlátozásokat is meghatároztak. Mindkét fél elfogadta a megállapodást.

turbot war deal.jpg

A kanadai média Kanada győzelmeként fogalmazták meg a rombuszhal háború végét. Az ottawai állampolgárok azonban csak finoman ünnepelték a spanyolok felett aratott győzelmet. 1995. április 18-án jelent meg egy újságcikkben az a vélemény, hogy a győzelem elérése nem éppen kanadai módon történt. Hadihajókkal fenyegetőzni és nemzetközi vizeken lefoglalni hajókat nem nagyon fér bele a mi békefenntartó imidzsünkbe. Még ugyanezen a napon a főügyész megszüntette a Dávila kapitány elleni vádakat, és visszafizették mind Dávila, mind pedig az Estai óvadékát. Április 20-án a spanyol hajók visszajöhettek St. John’s kikötőjébe, és visszakapták a Halászati Osztály által lefoglalt halakat. A rombuszhal háború véget ért, habár még mindig kérdésessé vált, hogy hogyan lehet összhangba hozni az EU új kvótáit mind a teljes kifogható mennyiségekkel, mind pedig azzal, amennyit eddig zsákmányoltak.

vége

forrás:

Fighting over fish: A look at the 1995 Canada-Spain Turbot War
By Elizabeth Sneyd

Pár hónappal azután, hogy Kanada hatályba léptette a Part Menti Halászok Védelméről szóló törvényt, megállapodtak a NAFO-val, hogy maximalizálni fogják a teljes kifogható mennyiségeket a rombuszhalra. A mennyiséget 27ezer tonnában határozták meg, melyet Kanada üdvözölt, ugyanis ez jelentős csökkenést mutat az előző évekhez képest, amikor is több mint 60ezer tonnát zsákmányoltak évente. Brian Tobin nem sokkal ezután nyilatkozatban is kifejtette, hogy a kifogható mennyiségek rendszerének bevezetésével első alkalommal szerez Kanada jogot arra, hogy a hajók fedélzetére menjenek, megvizsgálhatják a fogásokat, és hogy betartják-e a szabályokat. 1995. január végére a NAFO aztán elosztotta a kvótákat az egyes országok között: egyértelműen Kanada kapta a legtöbbet 16300tonnával (60,4%), őket az EU követte 3400 tonnával (12,6%), Oroszország 3200 tonnára kapott jogot (11,9%), Japán 2600 tonnát zsákmányolhatott (9,6%), míg a többi NAFO tagok 1500 tonnát (5,5%). A kvóták elosztásának aránya azon alapult, hogy korábban az egyes országok mennyit zsákmányoltak. Hamar kiderült, hogy az EU nem ért egyet ezzel az elosztással. Tobin a kanadai alsóházban fel is szólalt ez ügyben: „Hallottuk, hogy az EU kifogásolja a NAFO döntését, és egyoldalúan meg akarja emelni a kvótáit. Ez Kanada számára nem elfogadható. Kanada nem állhat tétlenül, és nézné végig, ahogy még több halállomány tűnik el.” A következő héten Tobin ismét megszólalt az ügyben, hogy mi lenne Kanada válasza, ha az EU továbbra is figyelmen kívül hagyná a NAFO által meghatározott kvótákat: „Inkább beszéljünk róla. Mi a tárgyalásokat tartjuk fontosnak. Habár figyelmeztetünk mindenkit, hogy nem fogunk csak ülni és beszélni, amíg az utolsó halat is ki nem fogják.”

tobin_turbot_cp_58142.jpg

Kemény szavak voltak ezek, de teljes mértékben Tobin és a kanadai kormány elhatározását tükrözték vissza. Spanyolország már február közepén átlépte a NAFO által meghatározott kvótákat, és semmi jel nem utalt arra, hogy abbahagyják a halászatot. Napról napra nőtt a valószínűsége annak, hogy mindez konfliktust fog eredményezni Kanada és az EU között.

Hivatalosan 1995. március 9-ére datálják azt a napot, amikor rombuszhal-háború elkezdődött az Estai hajó lefoglalásával, habár a valódi konfliktus már hat nappal korábban elkezdődött. Március 3-án az EU közölte, hogy egyoldalúan megemelik a kvótájukat 18630 tonnára, a teljes kifogható mennyiség 69%-ára, amennyit az előző évben is zsákmányoltak. Még ugyanezen a napon Kanada módosította a Part Menti Halászok Védelméről szóló törvényt. A módosítás azt tartalmazta, hogy egyes országok, beleértve Portugáliát és Spanyolországot is, nem halászhatnak rombuszhalra a 3L, 3M, 3N és 3O körzetben minden év március 3-a és december 31-e között. Még ugyanezen a napon Jean Chrétien, a kanadai miniszterelnök az EU-hoz fordult, hogy 60 napos rombuszhalfogási moratóriumot rendeljenek el addig, amíg a helyzet meg nem oldódik. Március 6-án a javaslatot visszautasították. Ekkor Tobin közölte, hogy akkor a kanadai kormány fog eleget tenni a moratóriumnak. Spanyolország hadihajókat küldött a flottája védelmére, habár a legtöbb EU-s és külföldi hajó úgy döntött, hogy elhagyják inkább a területet. Egyes hajók azonban maradtak, és folytatták a tevékenységeiket.

Március 9-én a spanyol Estai hajó a Grand Banksnél halászott. Ekkor aztán a Kanadai Halászati Osztály hajója, a Cape Roger félbeszakította a tevékenységét. A történetről innentől kezdve különbözően számolt be Kanada és Spanyolország. A kanadai kormány szerint a Cape Roger emberei az Estai fedélzetére akartak menni 12:50-kor, de az Estai levágta a saját hálóját és elmenekült. A rossz időjárási körülmények többször is meghiúsították a fedélzetre jutást, és az üldözés folytatódott. Végül, miután a Cape Roger figyelmeztető lövéseket adott le, az Estai megállt. A Kanadai Halászati Osztály emberei, és a kanadai rendőrség emberei végül a fedélzetre jutottak, és lefoglalták a hajót, és letartóztatták a hajó tulajdonosát, Enrique Dávila Gonzálezt. Az Estait St.John’s kikötőjébe vitték, a halászokat pedig eljárás alá vonták illegális rombuszhal-halászat és a Part Menti Halászok védelméről szóló törvény megszegésének vádjával. Dávila kapitány szerint a Cape Roger legénységének első fedélzetre jutási kísérlete minden előzetes értesítés, figyelmeztetés vagy felszólítás nélkül történt, és azért döntött a menekülés mellett, hogy megakadályozza, hogy törvénytelenül jusson valaki a fedélzetére a nemzetközi vizeken.

estai.jpg

Március 12-én, mikor Dávila és a legénysége a bíróságra sétált, egy kisebb tömeg várta őket, akik lökdösték, szidták, és bekiabáltak nekik folyamatosan. Rövid meghallgatás után Dávilát feltételesen szabadlábra helyezték. A spanyolok azonnal reagáltak az Estai lefoglalására. Az ottawai spanyol nagykövetség két levelet is intézett a Külügyi és Nemzetközi Kereskedelmi Osztály (DFAIT) számára, elítélendő a nap eseményeit, és megvádolva a kanadai kormányt, hogy megszegték a nemzetközi törvényeket. Az egyik levélben volt egy kis kavarodás, ugyanis azt említik benne, hogy spanyol halászhajót a kanadai haditengerészet üldözte, valójában a haditengerészet nem vett részt benne. A félreértés Európába is eljutott: március 10-n a Spanyol Külügyminisztérium a spanyolországi kanadai nagykövetségnek intézett levelében is elítéli a kanadai akciót. „A spanyol kormány úgy tartja, hogy a kanadai haditengerészet akciója semmilyen módon nem indokolható a halászati területek védelmével.”

Az EU is kiállt a spanyolok mellett, Emma Bonino, az unió halászati biztosa is megvádolta a Kanadát, hogy megszegték a nemzetközi törvényeket, és azonnal adják vissza az Estai hajót és a legénységét.

A feszültség mindkét oldalon egyre csak nőtt. A kanadai kormányt az alsóház ellenzéki pártjai is kritizálni kezdték, követelve, hogy sürgősen üljenek tárgyalóasztalhoz az EU-val a helyzet megoldása érdekében. Tobin erre március 15-én úgy válaszolt, hogy addig nem hajlandóak tárgyalni, ameddig az EU tovább folytatja az illegális halászatát. Március 15-én 500ezer dollár óvadék fejében visszaszolgáltatták az Estait, mely ezt követően visszatért Spanyolországba a többi halászhajóval egyetemben. Ez volt a tárgyalás megkezdésének feltétele, így a felek végre az asztalhoz ültek. Az első tárgyalásra a három fél között a G-7 konferencián került sor, ami aztán sikertelenül zárult. Spanyolország egyszerűen nem volt hajlandó engedni. A spanyol halászflotta visszatért a Grand Bankshez halászni, a de már egy haditengerészeti járőrhajó védelmével felszerelkezve. A tárgyalások március 25-én abbamaradtak. A következő napon a kanadai hajók elvágták a Pescamero Uno vonatatóhálós hajó hálóját. Feldühödve ezen, a spanyolok újabb járőrhajót hívtak a térségbe. A kanadai járőr-repülőgép és a kanadai haditengerészeti hajók tüzelési engedélyt kértek a miniszterelnöktől, ha a spanyol hajók előveszik a fegyvereiket.

folytatjuk

forrás:

Fighting over fish: A look at the 1995 Canada-Spain Turbot War
By Elizabeth Sneyd

1995. március 9-én a Kanadai Halászati Osztály egyik hajója, a Cape Roger tüzet nyitott és lefoglalta az Estai nevű spanyol vontatóhálós hajót, mely illegálisan halászott rombuszhalra. Ez az esemény az egész világ figyelmét felkeltette, mivel ez nem volt olyan „kanadaias.” A spanyolok válaszul a Grand Banks-hez küldték egyik haditengerészeti hajójukat, hogy megvédje a többi ott halászó hajóit. A rombuszhal-háború elkezdődött. Spanyolország és Kanada heteken át viaskodott, mindegyik fél magának adott igazat, és a másikat vélte hibásnak. De kinek is volt valójában igaza? A válasz valahol a nemzetközi törvények és megállapodások között lapul.

turbot war.gif

De visszamenve a történelembe, a Grand Banks nagyon fontos halászati terület már ősidők óta, egyes források szerint a baszkok már ezer évvel ezelőtt is halásztak itt. Sőt, a spanyolok azt állítják, hogy St. John’s-t, Újfundland egyik legrégebbi települését ők alapították 400 évvel ezelőtt. Igazából az elmúlt évszázad közepéig nem is volt abból gond, hogy éppen kik halásznak a Grand Banks környékén, a kanadaiak úgy tartották, hogy itt annyi hal van, mely az idő végezetéig elegendő lesz. Ha ugyanazokkal a módszerekkel folytatódott volna minden, talán igazuk is lenne ebben. De az 1950es években forradalmasították a halászatot, a hajók fagyasztókkal lettek felszerelve, így tovább tartózkodhattak a tengeren, és a hálók is hatalmasabbak lettek. Sőt egyes hajók alkalmassá váltak télen is halászni, így a szezon is hosszabbá vált.

A politikai helyzetben szintén változások következtek be. Az európai hajók egyre növekvő kapacitása már a helyi halászok megélhetését veszélyeztette, a hetvenes évek közepére a tőkehalállományok már veszélyesen megcsappantak. 1977-ben ezért Kanada úgy határozott, hogy az exkluzív gazdasági zónáját kiterjeszti 200 mérföldre, így szinte a teljes Grand Banks kanadai hatáskör alá került. Mindez azt jelentette, hogy a külföldről érkező hajók csak abban az esetben halászhattak ezeken a területeken, ha erre a kanadai kormánytól engedélyt kaptak. A gazdasági zóna kiterjesztése azonban Kanada egyoldalú határozata volt. Ezekben az években nagyon sokat változott a tengerek gazdálkodásáról szóló nemzetközi egyezmények, legtöbbjük azért bukott el a hetvenes években, mert nem tartalmaztak környezetvédelmi és megőrzési intézkedéseket. Ezt kiküszöbölve jött létre 1979-ben az Északnyugat-atlanti Halászati Szervezet (NAFO), melynek az Európai Unió is tagjává vált. A szervezet működése önkéntes kötelezettségvállalásokon alapult, és többségi szavazással döntöttek a szabályozásokról. Ha egy nemzet nem volt elégedett a döntéssel, akkor hivatkozhatott a 13. cikkelyre, mely a kifogási eljárás nevet viselte. Ez esetben az adott nemzet elállhatott az intézkedéstől, és egyoldalúan cselekedhetett. Hozzá kell tenni, hogy a rombuszhal nem tartozott a NAFO által menedzselt 10 faj közé, ugyanis akkoriban még kereskedelmi mennyiségben nem halászták a gazdasági zónákon kívül. Mikor Kanada megnövelte az exkluzív gazdasági zónáját, akkor abban állapodott meg a NAFO tagállamaival, hogy amelyik ország elfogadja a kanadai gazdálkodási terveket a területen belül, annak biztosítanak halászati jogokat az általuk ki nem fogott tőkehal és tintahal állományokra.

Turbot.jpg

A 80as évek közepén aztán Spanyolország tárgyalásokba kezdett Kanadával, miután az Európai Unió tagjává vált. Azt követelték az EU-tól, hogy emeljék meg a tőkehal kvótáját. Kanada ebbe nem ment bele, mivel a tőkehalak állományai drasztikusan csökkenni kezdtek. Sőt úgy érezték, hogy egyes területeken akár moratóriumra is szükség lesz. Az EU ezzel nem értett egyet, és a fentebb említett 13. cikkelyre kezdtek hivatkozni. Azzal, hogy 1986-ban Spanyolország és Portugália az EU tagjává vált, a Grand Banks-nél tevékenykedő hajók száma 10ről hirtelen 120ra ugrott. A növekvő hajószám egyértelművé tette, hogy a korábban meghatározott kvóták nem tarthatóak. Az EU ezért úgy döntött, hogy a NAFO által meghatározott kvótáknál magasabbra emeli a szintet. Ez így is történt, és folytatódott egészen a 90es évek elejéig, míg be nem következett: a tőkehalállományok összeomlása.  A kanadai kormány szerint az Európai Unió tehet róla, hogy majdnem kipusztultak a tőkehalak a térségben. A kormány 1992-ben azonnali moratóriumot rendelt el, melynek következtében mintegy 50ezer halász vesztette el az állását egyik napról a másikra.

Egy darabig az EU figyelmen kívül hagyta a kanadai kormány tilalmát, és folytatta tovább a halászatot. Azonban 1994-ben már ők is tapasztalták, hogy a tőkehalak eltűntek, és nem éri meg többé halászni rájuk. Ekkor került a képbe a rombuszhal. Korábban csak a kanadaiak halásztak rá, de miután megjelentek a spanyolok is a térségben, egyes hajók célpontjává váltak. Sőt 1994-ben a NAFO egyik tanulmánya szerint a rombuszhal állománya kétharmaddal csökkent az 1991eshez képest. Ezért még ez év szeptemberében először határozott meg a NAFO teljes kifogható mennyiséghatárt a rombuszhalra. 1994-ben került megrendezésre a Nemzeti Gazdálkodási Hatáskörön Túlnyúló Halfajok Gazdálkodására Vonatkozó Konferencia, mely azonban kötelező érvényű határozatokat nem hozhatott. A kanadai kormány azonban érezte, hogy a rombuszhal nem juthat a tőkehal sorsára. A liberális párt 1993-as választási kampányának az egyik része volt az, hogy helyrehozzák és megvédik a kanadai halászatot. A liberálisok győzelmét követően Brian Tobin lett a halászati miniszter, aki érezte, hogy egyoldalú döntéseket kell hoznia a rombuszhal állományainak védelme érdekében.

1994. május 10-én a kanadai alsóház módosította a Part Menti Halászok Védelméről szóló törvény több pontját is. A módosítás szerint senki nem tartózkodhat olyan külföldi hajó fedélzetén, mely a meghatározott környezetvédelmi és gazdálkodási intézkedéseket nem tartják be a NAFO szabályozási területén belül. A Halászati és Óceánügyi Osztály továbbá fel lett jogosítva arra, hogy a fedélzetre szálljanak és vizsgálódjanak azon hajókon, melyek Kanada, vagy a NAFO hatásköre alá eső területeken halásznak. A módosítás kétféleképpen is értelmezhető: az egyik szerint a kanadai kormány azt akarta ezzel elérni, hogy a NAFO területekre is hasonló szabályozás legyen érvényben, mint az exkluzív gazdasági zónára, míg másfelől Kanada ezzel teljes uralmat akart szerezni a Grand Banks felett. Mindegy, hogy melyiket nézzük, Kanada ezzel a NAFO vizekre is kiterjesztette hatáskörét. A változtatás erős felháborodást váltott ki az USA-ban és az EU-ban is. Az EU úgy érezte, hogy a módosítás túl nagy szabadságteret biztosít Kanadának, hogy eldöntse, melyik hajó kerül a szabályozás alá, míg az Egyesült Államok attól fél, hogy ezzel a NAFO területeken halászó amerikai hajók kerülnek potenciális veszélynek kitéve.

folytatjuk

forrás:

Fighting over fish: A look at the 1995 Canada-Spain Turbot War
By Elizabeth Sneyd

A tengerek túlhalászata egyre inkább arra ösztönzi a kutatókat, hogy lehetségessé váljon minél több halfaj fogságban történő szaporítása és tenyésztése. Míg ez egyes fajoknál egyszerű, addig más fajok esetében ez akadályokba ütközik.

Idén március végén jelentette be a Vancouver Aquarium, hogy sikerült több száz sarki tőkehalat (Boreogadus saida) kikeltetniük az ikrából és hat hónapos korig felnevelni őket. Az akvárium kutatói szerint az észak-sarki ökoszisztéma egészségének megőrzése szempontjából fontos szerep jut a sarki tőkehalnak, ugyanis a tápláléklánc egyik főszereplője. Elsődleges táplálékforrásként szolgál olyan halfajoknak, mint a vitéz szemling (Salvelinus alpinus), az atlanti lazac (Salmo salar), a grönlandi laposhal (Reinhardtius hippoglossoides), az atlanti tőkehal (Gadus morhua), vagy a halakon kívül a narvál és a beluga számára.

arctic cod.jpg

A sarki tőkehal tanulmányozása mindig is nagy kihívás volt, ugyanis az év 9 hónapját a jég alatt tölti Észak-Kanada távoli vizein. És persze tenyészteni is nagyon nehéz.

„A sarki tőkehal tenyésztése kényes és nehézkes folyamat, és a fejlődés korai szakaszában kérdéses a hal túlélése.” – meséli Danny Kent, a Vancouver Aquarium kurátora. „A sarki tőkehal ikrái és lárvái rendkívül sérülékenyek, ezért folyamatos és aprólékos törődést igényel a nevelésük. Azzal, hogy sikeresen el tudtunk jutni a lárvaállapotból a fiatal egyedig, ez egy mérföldkő lett a hal jövőbeli kutatását illetően.

„Az Északi-sark a világ azon részei közé tartozik, amelyet legjobban sújt a klímaváltozás. A sarki tőkehal tenyésztésének megvalósítása olyan kapukat nyitott meg a kutatás terén, amely korábban nem volt lehetséges.” – tette hozzá Dr. John Nightingale, a Vancouver Aquarium elnöke.  

1992-re a kanadai Újfundland keleti partjainál a tőkehal állományok annyira megcsappantak, hogy a kormánynak drasztikus lépéseket kellett meghoznia: betiltotta a halászatot a térségben. Több mint 40ezer halász vesztette el a munkáját.

            Az esemény figyelmeztetőjelként szolgált a világ többi kormánya számára, akiket szintén sokkolt az esemény, hogy az egyik legjobban szervezett halászati program így tönkremehet. Kutatók és környezetvédők már korábban figyelmeztették a kanadai kormányt, hogy a tőkehal állományok túl vannak halászva, és a halászhajók is felettébb romboló módszereket használnak. A kvótákat a kormányok nem merték csökkenteni, mert rengeteg munkahely elvesztésével járna.

Atlanti tőkehal (Gadus morhua)   

  A történet

            Újfundland sziklás partjainál az óceán tele volt tőkehallal, amin John Cabot is csak álmélkodott, mikor 1497-ben felfedezte a területet. Évszázadokon keresztül a hal volt az egyetlen ok, amiért az emberek idejöttek vagy letelepedtek. Egészen a huszadik század közepéig. A  kanadaiak hagyományos halászati módszereket használtak általában közel a partokhoz. Kis erőkifejtésű technikákat alkalmaztak mint például a csapdák, műcsalik, kisebb kopoltyúhálós és zsinóros halászat. Hozzájuk csatlakoztak a portugál és spanyol halászok, akik szintén a helyi tradicionális módszereket kezdték használni. A legbőségesebb területek a Labrador-félsziget déli vizein, és Újfundland keleti vizein voltak megtalálhatóak. Az északi tőkehalak olyan nagy számban voltak itt jelen, hogy az évenkénti fogás nagyjából 250ezer tonna volt az 1950es éveket megelőző időkben.

            A nagy halászipar megjelenése

            Az északi tőkehal halászata az 1950es években robbanásszerű növekedésbe kezdett. Ez akkor kezdődött, mikor a kis kétárbocos hajók helyett megjelentek a nagy ipari halászhajók, amelyek távolról érkeztek, hogy heringeket, foltos tőkehalakat, lepényhalakat, lazacokat, és persze értékes észak-atlanti tőkehalat kutassanak fel. Az 1970es évek végéig ezek a főleg Németországból, Nagy-Britanniából, Spanyolországból, Portugáliából, Lengyelországból, Szovjetunióból, Kubából, és a távolkeletről érkező halászok legálisan halásztak Kelet-Kanada és New England 12 mérföldes tengerparti zónáin belül. Óriási méretű hálókat húztak végig, és a zsákmányt már a fedélzeten feldolgozták, és fagyasztották. Éjjel-nappal dolgoztak még a legrosszabb időjárási körülmények között is.

            Az északi tőkehal pusztulása

            A halászati erőkifejtés folyamatosan növekedett, az északi tőkehal fogása is egyre nagyobb méreteket öltött az 50es évek vége és a 60as évek eleje között. A csúcsot 1968-ban érte el, több mint 800ezer tonna fogással. A távolról érkező halászhajók akkora nyomást gyakoroltak a tőkehal állományokra, mint előtte még soha. A túlhalászat következményeként 1975-re már csak nagy nehézségek árán tudták elérni az éves 300ezer tonna fogást, míg emellett más fenéken lakó halak és a csacsihalak állománya szintén drasztikusan csökkenni kezdett. A kanadai kormány féltve az állományaikat 1976-ra új törvényt vezetett be, mely a parttól számított 200 mérföldre bővítette ki a nemzeti felségvizeit, ezáltal a nyílt vízre kényszerítve a külföldi halászflottákat.

            1978-ra a fogás természetesen lecsökkent a külföldi hajók távozása miatt egészen 139ezer tonnára, nagyjából ez a szint, amit éveken keresztül fenntartva esélyt adhat az állományok megújulásának. Ehelyett a kormány és a halászok, ugyanúgy mint a külföldiek, nagyot gondoltak. Elkezdték a kanadaiak ugyanazt a technológiát használni, mint amit a külföldi hajókon láttak, ugyanúgy a fedélzeten feldolgozó üzemmel működő hajók kezdték újra kizsákmányolni az atlanti tőkehalak állományát, melynek fogása újra növekedni kezdett. A 80as évek közepén a zsákmányuk már újra elérte a 250ezer tonnát évente.

            Romboló technológia

            Rengeteg pénzt fektettek be ezekbe a tenger mélyét felszántó technológiákba. Ezek a vontatóhajók hatalmasak voltak, akkora hálókat húztak maguk után, mint egy futball-pálya, hatalmas acélláncokkal és kerekekkel szántották fel a tenger fenekét. Halak teljes osztályát zavarták fel, és sok olyan hal is zsákmányul került, amit nem szándékoztak kifogni. Ezek közül sok még az ivarérettséget sem érte el. Ezek a technológiák nem csak az élőhelyeket rombolta szét, hanem erősen hozzájárultak az atlanti tőkehal újbóli megcsappanásához. Gyakran tőkehal ivadékok csapatait fogták el. Sőt a módszer miatt a tengerfenéken levő ikrák gyakran olyan helyre kerültek, ahol nem tudtak kifejlődni. Még ha csak az a cél, hogy egy bizonyos fajt zsákmányoljunk, annak a hiánya is nagy károkat okoz a táplálékláncba. Egyre több olyan gerinctelen élőlény, főleg polipok jelentek meg egyre nagyobb számban, amik szintén felfalták az ikrákat. Szinte kész csoda, hogy a tőkehalfélék még mindig fenn tudtak maradni az élőhelyük és a tápláléklánc romlása miatt.  

            Az 1980as évekre az éves észak-atlanti tőkehal zsákmány nagyjából 250ezer tonna körül mozgott, de a kanadai kormány még többet kezdett belefektetni a halászatba. Az Újfundlandi halászok hiába figyelmeztették a kormányt, hogy a tudományos adatok nem tükrözik a valóságot, és az állományok nem olyan egészségesek, mint azt ők említik. A tudományos eredmények ellenére a halászok a 80as évek első felében egyre kevesebbet zsákmányoltak. 1986-ban már a tudósok is rájöttek arra, hogy jelentősen kisebb az állomány, ezért 1988-ra a teljes kifogható mennyiségnek a felére csökkentését javasolták. Az azonnali cselekvés helyett a szövetségi kormány várt még a lépésekkel, és csak 1989-ben csökkentette a teljes kifogható mennyiséget, de akkor is csak kisebb mértékben, mint amit a tudósok javasoltak. 1990ig tehát szinte semmi nem történt, csak az elemzések, kiértékelések, újraértékelések, ahelyett hogy azonnal cselekedtek volna.

            1992-re az északi tőkehal állománya olyan alacsonnyá vált, mint előtte még soha. A kanadai halászati miniszternek nem volt más választása, mint betiltani az északi tőkehal halászatát. 400 éves hagyomány után a tőkehal halászat megszűnt Újfundlandon. A halászati szakosztály elemzése szerint a teljes állomány körülbelül 1700 tonna volt 1994 végén, ami szinte csak egy csekély része az 1990-ben mért 400ezer tonnának. 1700 tonna maradt a halászoknak abból a halból, amiből anno negyedmillió tonnát fogtak évente. A szakosztály jóslata szerint legalább 15 évre lesz szükség az állományoknak, hogy újra egészségesek legyenek.

            Az 1992es intézkedés következményeként más fajok és más vizek kizsákmányolása növekedni kezdett, ezzel veszélyeztetve ezeket az állományokat is. A moratórium hatására körülbelül 30ezer halász vesztette el a munkáját, és Újfundlandnak egy gazdasági krízissel kellett szembenéznie. A feldolgozóüzemek bezártak, a halászhajóktól pedig fillérekért váltak meg. A szövetségi kormány közel 1 milliárd dollár segélyt osztott ki a munkáját elvesztő halászoknak 1993 és 1994 között.

Tanulság

            A kormány és az ipar ugyanúgy vétkes abban, hogy az állományok a kipusztulás szélére kerültek. A 200 mérföldes kibővítés, az egyre növekvő zsákmányolási igények, a halászati erőkifejtések növelése fontosabbak voltak, mint a környezetvédelmi intézkedések, és a halfajok megóvása. A szövetségi kormány is ugyanúgy hibás volt, mert túl optimistán kezelte a kutatók előrejelzéseit. Ahelyett, hogy közben hagytak volna időt az állományoknak, hogy megújuljanak, ahelyett inkább egyre több és nagyobb hajót bocsátottak vízre. Az ipari foglalkoztatottság 60%-al növekedett két évtized alatt.

            Sajnos ez a történet nem egyedi. A globális halászati helyzet is nagyjából hasonló képet mutat, mint a kanadai halászati kizsákmányolás volt anno. Könnyen előfordulhat, hogy máshol is kénytelen lesz majd a kormány ilyen drasztikus intézkedéseket hozni a halászok számára.