Boris Johnson elhíresült mondata nagyon jól tükrözi azon emberek pozitív várakozásait a Brexit kapcsán, akik szerint meg fogjuk enni a tortát, és meg is marad. Számos brit halász ezt inkább úgy gondolta, hogy meg fogjuk enni a halat, és marad is nekünk. Tudom, hogy elfogult vagyok a halászat és annak politikai és társadalmi jelentősége kapcsán, de a brexit esetében vitathatatlan, hogy a halászati politika egy döntő tényezőként szerepel, és a válási tárgyalások egyik fontos eleme. A halászközösségek alkották a pro-Brexit holdudvarának egyik kemény magját, mondván, hogy az EU-s halászhajók elveszik a brit halászok elől a halakat Nagy-Britannia vizein. Statisztikailag ebben még lehet is igazság, ugyanis az EU több mint 500 ezer tonna halat zsákmányol Nagy-Britannia kizárólagos gazdasági övezetén belül, míg az angolok csak durván 100ezer tonnát az EU-s vizeken. Az üzenet számukra egyszerű volt: kilépünk az EU-ból és elűzzük a külföldi hajókat. De vajon a valóság tényleg ezt tükrözi? A New Economics Foundation kiadott egy elemzést, melyben végigvették a különböző válási szcenáriókat, és arra jutottak, hogy nagyon kevés esély arra, hogy a britek jól jöjjenek ki a Brexittel a halászat kapcsán. Egyetlen olyan esetben történhet ez, ha a britek fő prioritásként tekintik a halászatot a tárgyalás során, az EU viszont érdektelen marad.

Image result for brexit fisheries

A tanulmány szerint a halászati szektor minden eleme meg fogja érezni a szakadás hatásait. Legfőképpen a kis halászok járnak pórul, de a viszonteladókra és a feldolgozó üzemekre sem vár fényes jövő a lehetséges vámtarifák és vámkorlátozások miatt. A Brexit kampány egyik fő üzenete az volt, hogy Nagy-Britannia végre visszakapja a jogot, hogy a saját halászati kvótáiról döntsön. Ezzel pusztán két probléma van: az egyik az, hogy a kvóták jelentős megemelése súlyos túlhalászathoz vezethet, ami hosszú távon nem jövedelmező a halászati szektornak, a másik pedig az, hogy ezt eddig is bármikor megtehette volna. Írország mellett Nagy-Britannia az egyetlen olyan EU-s ország, mely kilobbizta az ún. "Hágai preferenciát", vagyis az évenként kiosztott kvótákból a britek jogosan követelhetnek magasabb részarányt, arra hivatkozva, hogy az országuk gazdaságában a halászati ipar jelentős szerepet tölt be. Az 1982-ben elfogadott Közös Halászati Politika szerint a halászati kvóták tagállamok közötti részarányos elosztása nem változik, persze kivéve a briteknek, akik még ebben is kivételes kiváltsághoz jutottak.

A félreértés másik fele abból adódik, hogy a jogosan felháborodott kis halászok nem a külföldi halászhajók jelenléte miatt nem jutnak elegendő kvótához, hanem azért, mert a DEFRA (brit agrárminisztérium) inkább az ipari halászati szektort preferálja. A brit halászflotta 80%-át a kis halászok alkotják, viszont a teljes kvótáknak mindössze az 5%-át kapják meg.
A New Economics Foundation 5 különböző válási forgatókönyvet határozott meg, és ezeknek a lehetséges kimenetekeit összegezte. Akkor röviden foglaljuk is össze ezeket:

1. A kemény Brexit
- A kemény Brexit megnövelt kvótákat eredményez, kijelöli a saját kizárólagos gazdasági övezetét, ez esetben az EU magas tarifákat hirdet a brit exportra
- A halászflotta fele gazdasági növekedést tapasztal, ezek azok, akik a legtöbb kvótával rendelkeznek, legfőképpen a nagy ipari halászhajók
- A szektor másik fele (akik létszámban messze túlszárnyalják az előzőt) súyos gazdasági visszaeséssel néz szembe, mivel nem lesznek képesek elegendő profitot termelni a magas tarifák kompenzálásra

2. A puha Brexit
- A britek fenntartják az EU-s halászflották jogát a brit vizeken halászni az alacsony exporttarifáért cserébe
- Az elemzés szerint a briteknek gazdaságilag megéri megtartani a vizeihez való hozzáférés jogát az alacsony tarifákért
- Nem eredményez különösebb változást a gazdasági teljesítmény terén, Nagy-Britannia pusztán elveszti a beleszólás jogát az EU-s halászati politikába

3. A halászokat priorizáló Brexit
- Csak abban az esetben áll fenn, ha a britek előtérbe helyezik a halászati szektort, az EU viszont érdektelen marad (nagyon nem realisztikus)
- Ilyenkor azonban a britek megemelik a saját halászati kvótájukat, és az alacsony tarifák a gazdaság növekedését eredményezi

4. A halászokat háttérbe helyező Brexit
- A kvóták és a halászati területekhez való hozzáférés nem változik, azonban szinte teljesen megszűnik a britek tárgyalási joga
- A teljes halászati ipar rosszabbul jár

5. Nincs megegyezés
- A britek megemelik a kvóták, erre reagálva az EU viszont magas tarifákkal válaszol
- A jelentős kvótákkal rendelkező ipari flották lehet, hogy jobban járnak, de súlyos csapást már a kis halászokra, akik az egyik legoptimistábbak voltak a Brexit kapcsán
- Hasonlít a kemény Brexitre, de súlyosabb következményekkel jár

1 komment

Címkék: eu cfp brexit

A 2014-ben életbe lépő új EU-s Közös Halászati Politika legjelentősebb vívmánya a visszadobás tilalma, mely röviden annyit takar, hogy minden egyes fogást kötelező partra vinni, és amelyek a kvótán felül lettek zsákmányolva, vagy hivatalosan nem foghatóak ki, azok közvetlen emberi fogyasztási célokra nem használhatóak fel, helyette inkább halliszt készül belőlük. Habár szerintem a javaslat ambiciózus és képes a korábbi halászati szabályozások gyenge pontjait orvosolni, mégis óriási technikai és jogi kihívásokkal néz szembe a teljes körű, hatékony bevezetése.

Az egyik ilyen nehézség, amit már fentebb említettem az az, hogy miképp használjuk fel a járulékos fogásokat. Mivel közvetlenül nem értékesíthető, és halliszt készül belőlük, így szinte minden kikötőben ( vagyis inkább egy meghatározott területen belül) kell lenni egy feldolgozó üzemnek. Az ilyen feldolgozók kialakítása pedig pontosan az üzleti filozófiák antitézise. Ugyanis nem lenne célravezető az, hogy túlságosan nyereséges legyen a feldolgozó, mert akkor nem lesznek érdekeltek abban, hogy a járulékos fogást csökkentsék, mivel az is megfelelő profitot generál. Azonban csődbe sem mehet. Magyarul tartsuk mesterséges kómában.

choke.jpg

Számos halászati szervezet nemtetszése azonban más irányba terelődik. Nem minden halászat specializálódik egy bizonyos halfajra, főleg a tengerfenéki vontatóhálós halászat tevékenykedik ún. többfajú halászatban. Itt jön képbe a visszadobás tilalmának az Achilles-ínja. Tegyük fel, hogy az Északi-tengeren a közönséges tőkehal állományok drasztikusan túl vannak halászva, ezért az EU alacsony kvótákat határoz meg rá (vagy akár semennyit sem), míg mondjuk a foltos tőkehalak jó állapotnak örvendenek, ezért belőlük sokkal többet engedélyezett kifogni. Vegyük például azt, hogy a közönséges tőkehalra nagyon alacsony kvóta van meghatározva. Mi történik akkor, ha a halászbácsi foltos tőkehalra vet ki a hálóját, és erre van is megfelelő mennyiségű kvótája? Röviden annyi, hogy amint eléri a kifogott közönséges tőkehalai a kvótamaximumát a teljes halászatát abba kell hagyni, hiába rendelkezik még mondjuk többszáz tonnányi foltos tőkehal kvótával. Erre használják manapság ezt a szlengkifejezést, hogy a közönséges tőkehal a fojtogató, mert megfojtja a teljes halászatot (choke species). Ez a tőkehalas csak egy példa, számos olyan halászat van az EU vizein, ahol alacsony kvótával rendelkező halfajok képesek az egész halászatot tönkre tenni a visszadobás tilalma miatt.

Akkor mi a megoldás arra, hogy a halász is jól járjon és a halak is örvendjenek? Röviden, egyelőre még nincsen erre panacea. A Közös Halászati Politika tartalmazza az ún. de minimis szabályt, vagyis maximum 5%-os visszadobást engedélyeznek (ez volt az eredti ötlet, aztán rájöttek, hogy ez a gyakorlatban ellenőrizhetetlen, így a túlfogást is partra kell vinni, csak nem számít bele a kvótába), ha arra megfelelő bizonyítékot tudnak szolgáltatni, hogy máskülönben tönkre menne a tevékenységük. Egyesek szerint az izlandi példa is működőképes lehetne, ahol 9%-os fajok közötti kvótaátvitel lehetséges. Mindezt persze nem tömegben számolják, mert akkor szinte mindenki átvinne 9%-nyi alacsony értékű, mondjuk szardellakvótát tőkehalra, hanem erre vezették be a „tőkehal-ekvivalencia” rendszert, vagyis minden évben kiad a halászati minisztérium egy táblázatot, melyben minden egyes halfajnak meghatározzák a közönséges tőkehalhoz viszonyított értékét. Ezzel az a probléma, hogy szinte betarthatatlanná tennék a kvótarendszert az olyan rendszerekben, mint például az EU-s, ahol a kifogható mennyiségek az adott halfajok biológiai állománystabilitásának a referenciaértéke alapján vannak meghatározva. Jelentsen ez bármit is.

Számomra az az érdekes az egész „landing obligation” történetben, hogy szinte minden fórumon arról hallani, hogy de mit kezdjünk a fojtogató halakkal, és szinte alig látható törekvés arra (ami pedig az eredeti célja lett volna a KHP 15ös cikkelyének), hogy olyan szelektáló eszközöket vezessünk be, mely segítik kiküszöbölni az ilyen kellemetlen helyzeteket. A visszadobás tilalma 2019-ben terjed ki minden egyes halászatra az EU vizein, és valójában csak a jövőben derül ki, hogy el fogja érni e a célját. Én nem mondom azt, hogy ez a legjobb megoldás, de az biztos, hogy az előző nem működött.   

Már többször használtam ezt a retorikai szófordulatot, hogy halakat számolni sajnos nem olyan egyszerű, mint fákat. A halállományok becslése általában kétféle módon zajlik: akusztikus radarozással kombinált kísérleti halászattal, vagy pedig az egyszerűbb és olcsóbb technikai megoldást használva pusztán a halászati dokumentumokra támaszkodva. Higgyétek el nekem, hogy állományfelmérő kutatásokat végezni eszméletlen drága, és mivel a halállományok sok esetben közös erőforrásnak minősülnek, így nehéz ehhez megfelelő anyagi támogatásra szert tenni. Így legtöbbször marad a halászati statisztikák mélyébe való elmerülés.

Az egész pusztán egyszerű logikai elméleten alapul: ha egy halász azonos időmennyiséget és energiát befektetve kevesebb halat képes fogni, akkor valószínű az állomány mérete csökkent. A gyakorlatban ez inkább úgy néz ki, hogy mivel a halász igyekszik legalább a kvótájához vagy ha nincs, akkor a költségei fedezéséhez elegendő halat zsákmányolni, ezért a számolás legtöbbször azon alapul, hogy egy adott mennyiségű halat mennyi idő alatt és mennyi energiával volt képes az illető kihalászni. Ez a halászati menedzsmentben a klasszikus CPUE mérőszám (catch per unit effort, ha beledöglök sem találok rá megfelelő magyar kifejezést, szabad fordításban talán azt mondanám, hogy egységnyi erőfeszítésre jutó fogás aránya), ha a CPUE növekszik, akkor a halállomány is növekedett, ha pedig csökken, akkor pedig valószínűleg lecsökkent a populáció. De mivel a biológiával játszunk, így ez az elmélet nem teljesen állja meg a helyét.

A halak is élőlények, a viselkedésük pedig egyrészt fajonként változik, másrészt hajlamosak a szokásokon változtatni. Itt jön a képbe az a helyzet, amikor a CPUE kvázi használhatatlan. A hiperstabilitás. Számos halfaj hajlamos időről időre egy bizonyos szűkebb területen összegyűlni, legyen ez akár reprodukciós vagy éppen táplálkozási ok. Ezeket a helyeket a halászok is viszonylag jól ismerik, és képesek kevés energiabefektetéssel sok halat zsákmányolni. Ilyenkor a fogási mennyiségre eső erőfeszítési egység szinte egyáltalán nem változik, azonos idő alatt képesek kifogni ugyanazt a mennyiségű halat úgy, hogy mindeközben az állomány egyre csak hanyatlik. Előfordulhat az is, hogy egyik évben még bőséges a fogás, a következő évben meg szinte teljesen eltűnik a halállomány.

A legjobb példa a hiperstabilitásra a kanadai tőkehalállományok 1992-es összeomlása. Az utolsó pillanatig nem volt előre vetíthető, hogy a populáció egyszer csak eltűnik. Habár sok halászati menedzser figyelmeztetett a veszélyre, de mivel a halászok folyamatosan bőséges fogással tértek haza, így a veszély elkendőzve maradt.

parrotfish.jpg

A legtöbb korallszirteknél történő halászat is a hiperstabilitás problémájával küzd. Ezeken a helyeken az akusztikus állománybecslés szinte teljesen hiányzik, az aggregáló halfajok pedig folyamatosan fals képet mutatnak az állományukról a CPUE alapján. Így járt a púposfejű papagájhal is, sokáig úgy tűnt, hogy a populációja stabil, egészen addig, míg egy helyszíni búváros felmérés erről teljesen más képet mutatott. Jellemző amúgy, hogy a csökkenő létszámú állományok hajlamosabbak a szűkebb területre eső összetömörülésre.

A hiperstabilitás ellentéte a hiperkimerítés, mikor úgy tűnik, hogy az állomány csökkent, azonban csak a halak változtatták meg a helyüket, vagy pedig az idősebb példányok megtanulták hatékonyabban elkerülni a halászhálót.

Nem mondanám emiatt, hogy a CPUE használata teljesen felesleges lenne, csupán figyelembe kell venni a halak viselkedési jellemzőit és a vándorlási szokásaikat.

Szilárd Leó híres magyar atomfizikus arról volt ismert, hogy órákat képes volt a kádban tölteni és a fizikáról elmélkedni. Később biológiával kezdett foglalkozni, és azt mondta, hogy többet nem képes a kádban maradni, amint a biológiáról gondolkodik közben, folyamatosan el kell hagynia a fürdőt egy új tény után kutatva. Feltételezem, hogy a halászati menedzsmentben dolgozók sem nagyon fürödnek kádban. Természetesen mindenki elfogult a maga szakterületével kapcsolatban, de nem túlzás azt állítani, hogy a halászati menedzsment az egyik legkomplexebb tudomány a mai világban. Talán emiatt is van az, hogy számos esetben kudarcot vallottak.

forage-fish-sardines.jpg

De mi is a probléma a halászati gazdálkodás szabályozásával? A kilencvenes évekig a halászati kvóták rendszere nem azt a célt szolgálta, hogy megóvjuk a halállományokat, hanem a nyilvános erőforrások a résztvevők közötti elosztását igyekezett biztostani. A teljes kifogható mennyiség meghatározása szinte kizárólag a halászati regiszterek alapján zajlott, ha az előző évben magas volt a fogás, akkor a következő évre szintén magas kvótákat határoztak meg, ha azonban jelentősen csökkent, akkor alacsonyabbat, vagy pedig egy időre lezárták az adott halászati területet. Sok esetben azonban az adott állomány akkor is összeomlott, amikor éppen alacsony halászati nyomás alatt állt. A helyzet orvoslására kezdték bevezetni a kilencvenes években a legnagyobb fenntartható hozam elvét, vagyis az adott állományból csak annyit szabad kifogni, amennyi a következő évben meg tud újulni, vagyis az adott populáció mindig szinten marad.

Ez azonban több problémát is hordoz magában. Az egyik az, hogy az elmélet szerint egy adott állomány 50%-ának a kifogása eredményezi a legnagyobb populációnövekedést, másszóval az állománysűrűség, az adott terület eltartóképessége és a rendelkezésre álló táplálék miatt ekkor növekszik legjobban az állomány. Megint ez az a pont, amikor Szilárd Leó valószínűleg ismét kiugrana a kádból. A biológia ugyanis nem vezethető le pusztán matematikai modellekkel. Egy adott populáció növekedése rendkívül komplex dolog, és a kifogható mennyiségek meghatározása szinte hazárdjáték. Manapság az említett matematikai modellek rendkívül összetettek, például az alaszkai pollock (a mekis halburger alapanyaga) állománybecslése során 772 különböző paramétert vesznek figyelembe. Ennek ellenére még így is sokszor kudarcot vallott a kísérlet. A halak populációnövekedése jelentősen eltér mondjuk más szárazföldi élőlényekétől. Az ember esetében ha ismerjük a jelenlegi népességet, a születési rátát, a gyermekhalandóságot, akkor kvázi könnyen extrapolálható egy adott népcsoport növekedése. A kereskedelmi halfajok ehhez képest máshogy viselkednek. Az axióma a halászati menedzsmentben az volt, hogy az adott állomány mérete szinte független a jelenlegi populáció méretétől, mivel egy példány is képes akár több millió utódot világra hozni. Ez részben igaz is, másrészt a populációdinamika nem ilyen lineáris. A halak is tudatos lények, a populáció nem egy kukoricaföld, ahol a vetés és a környezeti tényezők képesek előre vetíteni a várható terméshozamot. Ha egy adott állományban az idősebb példányok dominálnak, akkor a halászati menedzserek hajlamosak magas kvótákat megszabni, mondván, hogy a fiatalabb példányok képesek lesznek az állományt megújítani. Azonban az ívás nem egy teljesen ösztönös viselkedési forma. A fiatalabb példányok sok esetben az idősebb egyedeket követik, akik tapasztaltabbak abban, hogy hova és mikor érdemesebb leívni, maximalizálva a túlélési esélyeket. Ha viszont az idősebb példányok jelentős része eltűnik, akkor a fiatalabbak nem fognak rendelkezni ezzel a tudással, és olyan helyen ívnak le, ahol a körülmények sokkal zordabbak. Ez az ún. „spawning trap”, vagyis „ívási csapda”, nem egy esetben omlott össze egy állomány amiatt, hogy az ivarérett példányok nem a megfelelő helyen hozták világra az utódokat.

peru-anchovy.jpg

A környezeti kihívások és a fajok közötti interakció annyira nehezen modellezhető, hogy a halászati menedzsment sokszor kudarcba fullad. Mi sem írja le jobban, mint Charles Clover, az End of the line című könyv írójának sorai a kanadai tőkehalállományok összeomlása kapcsán: „Tudósok hada a világ egyik legjómódúbb és legfejlettebb országában sikeresen tönkretették a világ egyik leggazdagabb halászatát, úgy hogy évtizedeken keresztül győzködték magukat, hogy minden remekül megy.” Amerika másik pontján, Peru partjainál a szardella halászata a hetvenes évek több mint 10 millió tonnás fogása a nyolcvanas évek elején pár százezer tonnára esett vissza. Sokan a túlzott halászatot vádolták, ami részben igaz is, de a legfőbb ok az El Nino hatásban keresendő. Az El Nino évek alatt megszűnik a feláramlás a part menti vizeknél, a tápanyag nem jut el a vízfelszínre, így az alganövekedés és következésképpen az állati planktonállomány drasztikusan lecsökken. Mindez kihat a szardella populációjára, tápanyag hiányában az állomány nem képes megújulni. Hasonló figyelhető meg az Északi-tengeren is, azokban az években, amikor a Golf áramlat északi pereme északabbra tolódik, a termális sztratifikáció jelentősen megerősödik, tápanyaghiány lép fel, és az ún. „darázs-derék” fajok (egyes óceáni ökoszisztémákra jellemző a rendkívül sokszínű ragadozóállomány a tápláléklánc felső részén, és szintén sokszínű állati planktonállomány az alján, míg a kettő között általában kevés fajból álló, azonban óriási bőségben rendelkező csoport foglal helyet melyek fontos szerepet töltenek be az energiatranszferbe a tápláléklánc két végpontja között), mint például a sandeel, hering vagy a szardella állománya megsínyli mindezt.

 A probléma másik oka, hogy a kutatók azt feltételezik, hogy egy lecsökkentett állomány is hasonló populációdinamikát folytat, mint egy egészséges. Pedig egy állomány is hasonlóképpen viselkedik, mint egy egyed. Ha a populáció hirtelen lecsökken, azzal nem csak a mennyiség veszik el (ami erős újratermelődés esetén hozzávetőlegesen gyorsan helyreáll), hanem a genetikai változatosság is lecsökken. Mindez könnyen eredményezi az ún. „population bottleneck” effektet, vagyis a genetikai állomány gyenge marad az egymás közötti (kvázi beltenyészet) párosodások miatt.

Manapság egyes halászati gazdálkodási szervezetek igyekeznek a többfajú, hosszú távú stratégia kidolgozásán, ami egy olyan terület, hogy Szilárd Leó soha többet nem fürdene le. Az egyik kutatási terület a Balti-tenger, ami egy rendkívül specifikus ökoszisztémával rendelkezik. A part közeli vizek ún. brakkvizek, vagyis alacsony sótartalmúak. Egy szűk terület a tenger közepén mutat igazi tengeri körülményeket, ahol azonban a tenger feneke oxigénmentes, így a valódi tengeri fajok egy nagyon szűk részre koncentrálódnak, kialakítva ezzel egy különösen szoros interakciót egymás között. A legfőbb három faj a területen az atlanti tőkehal, a hering és a sprotni. Normális tápláléklánc úgy épül fel, hogy a tőkehal foglal helyet a tetején, alatta a hering, és a sprotni a legalján. Azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A hering ugyanis hajlamos fogyasztani a tőkehal ikráit és lárváját, a sprotni pedig szintén szívesen fogyaszt heringlárvát és tőkehalikrát is. Ez az ún. „predator pit”, vagyis „ragadozóakna”, ahol az egyes ragadozó fajok egymásra vannak utalva és nemcsak egymás vetélytársai, hanem prédái is. Itt kezdi el vakarni a fejét a halászati gazdálkodó, hogy hogyan lehet egy  ilyen ökoszisztémát úgy halászni, hogy a stabilitás ne boruljon fel. Ha túl sok heringet engedünk halászni, akkor a tőkehalnak kevés táplálék jut, és a kannibalizmusra való hajlandósága miatt a saját ivadékait kezdi el fogyasztani, ezáltal korlátozva az állományuk növekedését. Azonban ha sok a hering, akkor a hering képes több tőkehalikrát felfalni, ezáltal ő tartja alacsonyan a tőkehal állományát. Magyarán a tőkehal állománynak önmagában magasnak kell lennie, hogy stabilizálja a hering populációját. Ez az ún. „kultivációs effekt”. És ez csak egy példa, az interakciók száma még tovább sorolható. A halászati szakértőknek meghúzni azt a vonalat, amely mindegyik állományt stabilan tartja, szinte olyan, mint a legnagyobb prímszám keresése.

Akkor mi is a megoldás? Manapság sok halászati szakértő ezen töri a fejét, a probléma egyik fő forrása talán az, hogy túlságosan bíztunk a matematikai modellekben, és azt hittük, hogy mindez elegendő egy ökoszisztéma szabályozására. Jobban meg kellene  értenünk a halak életének komplexitását, a környezeti változások hatásait, és mindenképpen el kell mozdulni az évről évre megszabott halászati kvótáktól a hosszú távú szabályozások felé.

Toma001 2016.05.25. 11:55

Madárlátta halfogás

Mivel a halászat az egyik legősibb állati eredetű táplálékszerző módszere az emberiségnek, így a technikák  kavalkádja rendkívül széleskörű. Az ipari fejlődés rengeteg olyan eszközzel látta el a halászati ipart, melyek segítségével már nincs olyan hal, amely el tudna bújni. Habár még a mai napig is vannak olyan népek, akik a tudomány helyett a természethez nyúlnak.

Magyarországon a kormorán vagy hazai nevén kárókatona a pontytenyésztők egyik rémálma, mivel telhetetlen étvágya miatt irtózatos mennyiséget képesek elfogyasztani. Az Európai Unióban ez a madárfaj védettséget élvez, habár külön engedéllyel a haltenyésztők kérhetnek gyérítést a vadásztársaságoktól, azonban ennek az utóbbi nem sokszor tesz eleget, mivel nagyon nehéz kilőni a kormorán. A probléma nem csak hungarospecifikus, Franciaországban már több haltenyésztő feladta a vállalkozást, beismerve, hogy a madarak győztek. 

A világ másik szegletében azonban pont az előnyére fordítják a kárókatona mohoságát. Kínában egyes halászok idomított madarakat használnak pontyfogásra, a nyakukat egy zsinórral kötik el, hogy ne tudja lenyelni a zsákmányt, és így engedik az útjára. A videó sajnos angolul van.

 

Korábban Magyarországon is halásztak egyes népek hasonló módszerrel, egykor a pákász-halászok a Kis-Balaton nádasaiban fordultak a madarak segítségéhez. Homoki-Nagy István 1956-ban készült filmje mindezt megörökíti. (31. perctől)

 

 

Idén a május a hal hónapja. A Felelős Gasztrohős legújabb kampánya a hazai halak népszerűsítését tűzte ki zászlajára, és minden egyes héten egy közkedvelt hazai hal bemutatására fókuszál, receptekkel és elkészítési tanácsokkal megfűszerezve. A hét hala a ponty, ezen apropóból gondoltam, hogy én is írok egy kicsit erről a bajszos jószágról.

Talán nincs még egy olyan hal, mely annyira megosztja a társadalmat, mint a ponty. A világ egyes részein, mint például Kínában, az egyik legkedveltebb halcsemege, és az egyik legnagyobb volumenben tenyésztett is. A világ édesvízi haltenyésztésének mintegy 15%-át teszi ki. Az akvakultúra történelme körülbelül 4000 évre nyúlik vissza, mikor a kínaiak első ízben álltak neki pontyot tenyészteni. A népszerűsége töretlenül kitartott egészen az időszámításunk előtti 7. századig, amikor ugyanis a Tang dinasztia uralkodója, Li Tang került uralomra. Li ugyanazt a nevet viselte, mint a ponty, így az állatot szentté nyilvánította, és betiltotta mindennemű fogását és tenyésztését. A dinasztia bukása után a ponty tenyésztése új erőre kapott, és a rizstermesztés egyik fő társává vált. Az elárasztott földekre telepített halak a kártevőirtás fő eszközei voltak, emellett „kigyomlálták” a nem megfelelő növényeket, továbbá az ürülékükkel a földeket is trágyázták. Tökéletes szimbiózist alkottak a rizzsel, és nem csak a tányéron.

cyprinus-carpio-00013.jpg

A ponty európai megjelenése a mai napig vitatott kérdés. Korábban az volt a hiedelem, hogy Cipruson keresztül került be keletről Európába, habár mások szerint ez a halfaj őshonos a Duna folyóban. Ezt bizonyítja az a levél is, melyet Cassiodorus írt Theodorus királynak az i.e. 6. században: „… és a Dunából jövő ponty és a Rajnából érkező hering. Széles ízvilágot biztosítanak, mely szükséges ahhoz, hogy minél több hal érkezzen különböző országokból. A király hatalmának mutatni kell, hogy mindent képes birtokolni.” Ez azonban még elég gyenge lábakon álló bizonyíték, ugyanis ebben az időben a halfajok elnevezését elég gyakran keverték. Például egyes írásokban a csuka és a sügér a tengeri halak között szerepelt, habár mindegyik édesvízű faj. Később azonban archeológiai kutatások igazolták az állítás valódiságát, mikor is alsó-dunai ásatásokon pontymaradványokat találtak az ételmaradékok nyomai között.

Ettől függetlenül Európában is megosztó szerepet tölt be az egyes országokat összehasonlítva. A ponty rendkívüli népszerűségnek örvend Nagy-Britanniában és Franciaországban is, habár pusztán a sporthorgászok körében nagyra növő mérete és harciassága miatt. Ez nem mindig volt így, 17. századi feljegyzések szerint az édesvízi halak fogyasztása, köztük a pontyé is csupán a brit királyi család kiváltsága volt, a nép fogyasztotta a tengeri halakat, a ponty pedig különleges alkalmakkor került az uralkodó asztalára.

Kelet-Európában, köztük Magyarországon is ellenben népszerű fogyasztási alapanyag. A magyar haltermelés mintegy 80%-át a ponty adja, leggyakrabban extenzív halastavakban tenyésztve. Habár egyre gyakoribbak az ún. kombinált extenzív-intenzív haltenyésztési eljárások is. Nem túlzás azt állítani, hogy a pontytenyésztés az egyik legfenntarthatóbb haltenyésztési módszer, a halgazdaságok gazdag élővilágot biztosítanak, és táplálásuk sem jár jelentős környezeti externáliával.

A magyar ponty másban is különlegesnek számít. 1998-ban Izraelben ütötte fel a fejét a koi herpeszvírus, mely egyetlen áldozata a ponty. Ázsiai és amerikai elterjedése egy sáskajárással ért fel, ahol megjelent, ott az állomány 80-100% elpusztult, Indonézia például szinte a teljes pontyállományát elvesztette. A szigetország elkövette azt a malőrt, hogy a kipusztított tavakat egészséges halakkal próbálták feltölteni, ezzel azonban csak tovább terjesztették a fertőzést. Európában is megjelent, szintén hasonló méretű elhalálozásokat mutatva. Csodával határos módon Magyarország azonban fertőzésmentes maradt 2012-ig, habár a körülöttünk lévő országokban már mindenhol elterjedt. Miután a vírus megjelent az országban, a fertőzés csupán 20-30%os elpusztulási arányt produkált, mely egyik országban sem volt tapasztalható. Állítólag a magyar állományok rendkívül erős immunrendszerrel rendelkeznek, így még a kínaiak is érdeklődni kezdtek utána.

Kis hazánk is büszkélkedhet a saját pontyfajtájával. A Hévizi-tóban fedeztek fel véletlenül 2002-ben egy endemikus vadponty állományt, mely a természetvédelmi szabályozások alapján veszélyeztetett fajnak minősül. A törpenövésű fajta teljesen tiszta genetikai állományú, vagyis úgy fejlődött a tóban, hogy közben nem „hígult” fel a populáció más csoportok keveredése során. Míg a „hagyományos” pontyok akár a 30 kilogrammos testtömeget is elérhetik, addig az itteni pontyállományok alig negyvendekások.

A kínai kultúrában a hal legtöbbször a termékenység szimbóluma, melyet leggyakrabban a ponttyal ábrázolnak. A nagy pikkelyei miatt gyakran kötik össze a sárkánymitológiával. A legenda szerint a sárkányok úgy születnek, hogy a pontyok felúsznak a patakon a hegytetőig, ahol átvágnak a „sárkánykapun”, és amint átérnek a kapun, sárkánnyá változnak.

Nem mindenhol örülnek azonban ennyire a pontynak. A világ másik szegletében, Ausztráliában kifejezetten ellenségként tekintenek rá. Mivel az ottani vízterületeken nem őshonos, így megjelenése teljesen felborította az ökoszisztémát, a Murray folyó esetében már környezeti katasztrófaként definiálják az elterjedését a helyiek. Az elmúlt napokban az ausztrál kormány úgy határozott, hogy drasztikus eszközöket foganatosít a pontyok ellen, és beveti a máshol rettegett biológiai fegyvert: a koi herpeszvírust. Nem kevesebb, mint 15 millió ausztrál dollárt szán a kormány erre a programra, habár egyes becslések szerint a ponty jelenléte éves szinten 500 millió dolláros kárt okoz a szigetországnak.

Egyesek a túl sok szálkája miatt, míg mások az ún. iszapíze miatt nem kedvelik túlzottan a ponty fogyasztását. Habár az ausztrál Keith Bell pontykereskedő szerint ez utóbbi egy tévhiten alapul. Szerinte annak a mellékíznek, melyet annak tulajdonítunk, hogy a ponty az iszapban turkál, valójában semmi köze az iszaphoz. Ez a mellékíz azonban a hisztamin miatt alakul ki. Ahogy a stresszhelyzet miatt a hal testhőmérséklete emelkedik, úgy egyenes arányban növekszik a hisztaminszintje is. A kapillárisokon keresztül ez a húsba kerül, és ez adja az ún. iszapízt. Hogy mindezt elkerüljük, a kifogott halat azonnal jég közé kell helyezni, hogy a test hőmérséklete alacsony maradjon. A másik előnye, hogy ilyenkor a vér a bordáktól a váll részére vándorol, a hal azon részére, melyet amúgy sem fogyasztunk.

 

The Black Fish: Éber aktivisták küzdelme a szervezett tengeri bűnözés ellen

A szervezett bűnözés által irányított illegális halászat egyre növekvő fenyegetés, mely jelenleg hatalmas bevételt produkál alacsony kockázattal. Azonban a tengeri fosztogatóknak egy új erővel kell szembenézniük: egy amatőr detektívek csapatával, akik a nyaralásukat aktivizmusra használják fel.

Augusztus 2-án egy fehérre mázolt hajók flottája gyülekezett az észak-szicíliai kikötő, Sant’Agata di Militello késő délutáni napsugarai alatt. A fúvószenekar koncertjében csoportosult össze a tömeg a rakparton. Az egyik hajóra egy Szűz Máriát aranykoszorúban ábrázoló bóját pakoltak fehér virágokkal díszítve. A pappal és a fúvószenekarral a fedélzetén a pálmalevelekkel kidekorált hajó az öbölbe távozott. Madonna hullámra helyezése egy éves rituálé része a jó fogás reményére. A látogatók a többi hajón gyülekeztek össze, követve a piros villogó fényét a szürkületben.

Amíg a tömeg a Madonnát bámulta, egy szőke hajú srác csatlakozott a felforduláshoz, egy rámpán keresztül az egyik hajó fedélzetére lopózott. Mire a kapitány útjára indította a mulatozókkal megtömött hajót, a szőke hajú srác a fedélzet alá rejtőzött. A potyautas, a holland nevű Wietse van der Werf hajómérnök volt és járatosan mozgott a hajó fedélzetén. Hamarosan meg is találta azt, amit keresett: egy gondosan összecsomagolt nejlon eresztőhálót egy vitorlavászon alatt. A bálnákra, tengeri madarakra, delfinekre és cápákra is rendkívül pusztító háló méltán viseli a „halál függönye” nevet, mely akár 20 kilométer hosszú is lehet, mélysége elérheti egy tízemeletes épületét is, és szigorú nemzetközi szabályozás alá esnek. Míg a vendégek a partról felröppenő tűzijátékokat figyelték, addig van der Werf a telefonjával dokumentálta az eresztőhálót.

wietse.jpg

Mire a tűzijáték véget ért Sant’Agata fölött, a flotta visszatért a kikötőbe ragyogó nátriumfénnyel kivilágítva. Megvárva, míg a vendégek távoznak, van der Werf óvatosan lefotózott még egy eresztőhálót a fedélzeten, majd barátságosan biccentve a kapitánynak a partra lépett. Megkönnyebbülten vezetett vissza a biztonságos szállásra, hogy nem észlelték titkos tevékenységét, mely 20 kilométerre levő tengerparti faluban bérelt lakás volt, ahol végül a laptopjára töltötte az elkészült fényképeket.

Van der Werf megjelenése inkább egy online startup alapítóját takarja, minthogy egy titkos detektívét. Habár ez a kis titkos utazás egy olyan fajta amatőr nyomozásnak minősül, mely szerinte kulcsszerepet játszik egy egyre növekvő fenyegetettség leküzdésére: a szervezett bűnbandák által támogatott jövedelmező illegális halászati ipar ellen.

Míg valamikor a bűnbandák legfőképpen az ismertebb feketepiaci tevékenységekre fókuszáltak, mint a kokain-, heroin-, fegyverkereskedelem, nyersolaj csempészet, addig manapság már a hatóságok szerint egyre több lehetőséget látnak a halászati iparban is. Az Interpol 2013-ban indította útjára a Project Scale kezdeményezésüket, mely a nemzeteken átívelő halászati bűncselekmények felderítésére hivatott. Becslésük szerint ez az illegális tevékenység éves szinten 23 milliárd dollár veszteséget okoz. A tevékenység törvényen kívülisége sok mindent takar: a halpopulációk megvédésére szolgáló nemzetközi szabályozások semmibe vételétől a védett tengeri területek „végigszántásáig.” Mindez csábító a bűnbandák számára: hatalmas mennyiségű bevétel a fogásokból, rendkívül alacsony kockázattal társítva. „Néha arra gondolok, hogy készítenék egy reklámot, melyben egy rendőr fánkot majszol, miközben az orra előtt rabolnak ki egy idős nénit. Valójában minden nap ez történik a tengereinken: a bűncselekmények bekövetkeznek, mialatt a hatóság nem tesz semmit.” – meséli van der Werf.

Minél veszélyeztetettebb egy faj, annál értékesebb. Olaszországban azt gyanítják, hogy a maffia is szerepet játszik az illegálisan zsákmányolt atlanti kékúszójú tonhal kereskedelmében, mely halfaj akár fél tonnásra is megnőhet és a római kor óta fontos halászati préda. Kábítószer-csempész bandák már orosz kaviárral kereskednek, kérgesteknős tojásait gyűjtik Costa Rica partjain, kagylót szednek össze Dél-Afrikában. Skóciában a rendőrök szerint kelet-európai bandák elektromos kábelekkel „szüretelik le” a folyótorkolatok palloskagyló állományait, akár 25 millió forintnyi bevételt is produkálva naponta.

Rendkívül felkészült bűnözők. „Jogi tanácsadóval rendelkeznek, pénzügyi tanácsadójuk van, továbbá elegendő pénzük, hogy megvesztegessenek embereket.” – mondja Alistair McDonnell, az Interpol Project Scale kampányának egyik hivatalnoka.

Az illegális tevékenységek további nyomást gyakorolnak az óceánokra, melyek már a törvényes ipari halászat miatt is túlterheltek. A tavalyi évben publikált WWF jelentés szerint a kereskedelmi forgalomban levő halfajok állománya a felére csökkent az 1970-es év óta. Januárban egy másik jelentés megállapította, hogy a túlhalászat mértéke sokkal rosszabb, mint amitől a tengerbiológusok tartottak. A több mint 50 szervezet által létrehozott vizsgálat szerint a világ fogása 1996-ban tetőzött 130 millió tonnával, és azóta évente mintegy 1,2 millió tonnával csökken. Sajnos a csökkenés nem a hatékonyabb szabályozás eredménye, hanem a rendelkezésre álló halak száma egyre alacsonyabb. Ezek az állítások szolgáltak alapjául a február elején, Cataniaban tartott magas- szintű EU szemináriumnak a Földközi-tenger egyre romló helyzetéről. „Minél több tudományos információ áll rendelkezésünkre a Földközi-tenger helyzetéről, annál sivárabb képet kapunk.” – mondta Karmenu Vella, a környezetért és halászatért felelős európai biztos.

sam.jpg

Van der Werf hisz benne, hogy ő tudja a megoldást. Miután több évet töltött az Antarktisznál a japán bálnavadász flottát üldözve, 2010-ben visszatért Amszterdamba és megalapította a saját szervezetét, melyet édesanyja 100ezer forintnyi kölcsönpénzéből alapított. A mozgalmat The Black Fishnek, vagyis „A Fekete Halnak” nevezte el, az illegális fogásokra utalva ezzel.

A szervezet, mely egy kvázi önhatalmú tengeri ügynökség, gyorsan növekedett Európa-szerte. Napjainkban van der Werf inkognitóban tevékenykedő csapatokat koordinál Észak-Afrikától, a Balti-tengeren át egészen a cumbriai partokig. Az önképzett nyomozócsapat magja egy emberjogi ügyvédből, egy ápolóból, egy postásból és egy londoni metróvezetőből áll.

Tavaly nyáron van der Werf a stratégiájának egyik legfontosabb és legkockázatosabb részét indította útjára Szicílián: egy sokkal nagyszabásúbb, európai önkéntes „sereg” bevetése kikötők és halpiacok vizsgálatára, egyszerű turistáknak álcázva. A csapat a „Polgári Felügyelői Hálózat” nevet viseli, és a cél az, hogy év végére megduplázza a létszámát 150 főre, megalkotva ezzel a világ legnagyobb önkéntes halászati vizsgáló csoportját. „Ha meg akarjuk erősíteni a tengeri biztonságot az illegális halászat ügyében, akkor nem fegyvereket és a haditengerészetet kell bevetnünk, hanem olyan emberek sokszínű csoportjait, akik képesek a stratégiai gondolkodásra.” – tette hozzá van der Werf.

Habár van der Werf a korábbi éveit legfőképpen konfrontatív aktivizmussal töltötte, meg van győződve arról, hogy a jövő alapja a törvények betartatásának segítése és nem azoknak a megszegése. Van der Werf önkénteseit ugyanaz a cél vezérli: elegendő bizonyítékokat összegyűjteni, melyek segítségével illegális halászati eszközök azonosíthatóak, és tisztává tenni a képet, mely lehetővé teszi, hogy a szervezett illegális halászati tevékenység mögött álló emberek börtönbe kerüljenek.

Natalie, a 24 éves tengerbiológus hallgató tavaly áprilisban kezdte sant’agatai útját Grismbyből, Anglia keleti partjáról. A település valaha a világ egyik legnagyobb halászati flottájával büszkélkedett, azonban a hetvenes években Izland végleg betiltotta a brit vontatóhálós hajók jelenlétét a halakban gazdag vizein. Manapság Grimsbyben az egyik legmagasabb a munkanélküliség aránya a fiatalok körében az ország területén. Egy rideg szombati délután Natalie a rakpartot bámulta lelkesen, tekintete egy elhagyott jéggyáron és annak lyukas tetején ragadt.

Mindez egy négynapos tréning harmadik napján történt, melyet van der Werf és csapata tartott egy kvéker klubházban, Nottinghamben, miután két órát vezettek Grimsbyből, ahol egy gyakorló szemlét végeztek.

A tanteremben az önkéntesek megtanulták a különbségeket a nyílt vízi és fenéklakó halfajok között, és hogy meg tudják különböztetni a horogsoros, az erszényes kerítőhálós és a vontatóhálós módszereket. Megtanulták azt is, hogyan rögzítsék a megfigyeléseiket egy nyílt forráskódú szoftver segítségével, mely megkönnyíti a jegyzetelést, a fotók feltöltését és a helyszín lokalizálását is.

Mikor a csapat ismét összeállt az üres autóparkolóban, Natalie elmesélte, hogyan szedett ki információkat egy halkereskedőből a kutyacápa árusításáról. „Teljesen tudatlannak álcáztuk magunkat”, - mesélte, „Azt mondtuk, hogy egy szabadegyetem kreatív írás kurzusán veszünk részt.”

Az önkéntesek egyetértenek abban, hogy egy-két füllentés megengedhető egy nagyobb cél érdekében.

Van der Werf élethosszig tartó eltökéltséggel rendelkezik a radikálisabb aktivizmus terén. Hollandiában nőtt fel, ahol már nyolc évesen az állatokért küzdött, mikor egyik iskolatársával felfedezték, hogy egy farmer kacsákat fejezett le a közeli tavon. Iskola után visszatértek és kövekkel dobálták meg a tanya ablakait. Tinédzserként közvetlen akciókban vett részt az erdők védelme érdekében: markolókhoz láncolta magát vagy éppen napokra elfoglalt egy darut. Később vegánná vált, és hegedűkészítést tanult Newark-on-Trentben, egy angliai kisvárosban, miközben részmunkaidőben buszsofőrként dolgozott. 2008-ban, 25 évesen csatlakozott a Sea Shepherd Conservation Societyhez, azon belül is a Steve Irwin hajó legénységéhez, ahol ácsként és mérnökként dolgozott a bálnavadász flották elleni küzdelemben.

A Sea Shepherd küldetései intenzívek voltak. A legénység agresszív módszereket alkalmazott a bálnavadászok ellen: bűzös folyadékok dobálása, hogy használhatatlanná tegyék a fedélzetet, a propellerek kábelekkel történő blokkolása, vízágyú bevetése, vagy egyes esetekben akár a japán hajók fedélzetére jutása. Van der Werf keményen küzdött a csövek labirintusában, a nyomáskiegyenlítéssel, a motorok egyenletes működésének fenntartásával, mely után olajban fürödve jutott pár óra alvás a következő nyolc órás műszak kezdete előtt. A Déli-Óceánon a hullámok akár a 20 méteres magasságot is elérhetik és van der Werf egyszer a vízbe is zuhant.

A Sea Shepherdben szerzett tapasztalatai rávilágították, hogy elhivatott önkéntesek együttműködése mennyire alkalmas a veszélyeztetett fajok védelmére létrehozott nemzetközi törvények foganatosítására. A Black Fish korai évei a Sea Shepherd spirituszát tükrözte. 2010 szeptemberében van der Werf vakmerő küldetést szervezett a japán Taidzsi faluban delfinek szabadon bocsátása céljából. A település az éves delfinvadászatáról híresült el, ahol a halászhajók a delfineket az öbölbe terelik és a tenger vörössé válik a mészárlás során. Van der Werf búvárokat küldött, akik keresztülvágtak hat hálót, kiszabadítva ezzel számos delfint, melyek máskülönben delfináriumokba kerültek volna. Két évvel később Black Fish aktivisták újabb akcióba léptek: búvárok szabadítottak több száz fiatal kékúszójú tonhalat egy horvát halfarmról.

Az ötlet, hogy a hardcore aktivista csapat egy szélesebb körű hálózattá alakuljon át, egy meglepő forrásból ered. Van der Werf 2013-ban meglátogatta az észak-londoni Royal Air Force Museum-ot, ahol először hallott a Royal Observer Corpsról, egy második világháborús önkéntes csoportról, akik órákon át kémlelték az eget német repülőgépek után. Hasonló stratégiát képzelt el illegális vontatóhálós hajók felderítésére, habár a legújabb technológiai innovációkat alkalmazva: szelfibotok, vagy akár drónra épített kamerák.

net.jpg

Tavalyi évben a Black Fish az éves mintegy 35 millió forintos bevételének több mint egyharmadát kisösszegű adományokból és közösségi rendezvényekből gyűjtötte össze. Van der Werf kezdeményezése számos nagyobb befektetőt is csábított, beleértve Niklas Zennströmöt, a Skype alapítóját, vagy éppen Doug Tompkinst, a North Face és az Esprit ruhacégek tulajdonosát. Van der Werf biztos abban, hogy hamarosan sikerül összegyűjteniük elegendő pénzt, hogy egy 25 méter hosszú vitorláshajó segítse a munkájukat.

A Black Fish nem véletlen választotta Sant’Agatat helyszínül. A 80as évek végén Olaszország rendelkezett a világ legnagyobb eresztőhálós halászflottával: mintegy 700 hajó üldözte a kardhalakat. Habár ez ENSZ és az EU a kilencvenes évek eleje óta jelentősen korlátozta az eresztőhálók használatát, azonban szicíliai halászok még a mai napig is sok esetben semmibe veszik a korlátozásokat, és kiskapukat keresnek a rendszerben.

A szicíliai küldetés más okból is jelentős. 2014 novemberében Van der Werf megegyezett a messinai parti őrséggel, hogy a Black Fish által gyűjtött bizonyítékokat felhasználja a hatóság bizonyítékként. Ha ez együttműködés működni fog, akkor hasonló kezdeményezés hozható létre más területeken is.

Az aktivisták Sant’Agatában történő megérkezése elején nem sok minden történt a kikötőben. Azonban Maya és Natalie második délutánján egy kisebb csoportra lett figyelmes, akik látszólag egy betiltott eresztőhálót pakoltak az egyik hajóra. Natalie a telefonjával kezdte filmezni körülbelül 40 méter távolságból, azonban a korábbi barátságos halászokkal ellentétben ők szúrós tekintettel meredtek rá. A főhadiszállásra visszatérve summázták a történteket:

„Dokumentálni kellett volna mindent.” – mondta nekik van der Werf kissé éles hangon.

„Ezek másmilyen emberek voltak, barátságtalanok és bámultak minket egész végig.” – válaszol Natalie.

„Ez az egyik legkritikusabb pillanat, ami mindent felülír. Ha nincsen róla fotó vagy felvétel, az olyan, mintha meg sem történt volna.” – tette hozzá van der Werf.

Négy nap is eltelt, míg a másik csapat, a 36 éves sheffieldi bármenedzserből és a 33 éves finn szabadúszó újságíróból álló „alpha team” észlelt valami jelentősebbet: frissen vágott pálmalevelek a fedélzeten. Szicílián elterjedt módszer, hogy a halászok pálmafaágakat lebegtetnek a víz tetején, mely halcsalogató eszközként funkcionálnak. Az EU-s szabályozás szerint az eszközöket el kell távolítani a használatuk után, mivel a tengeri madarakat és a teknősöket is veszélyeztetik. A Black Fish szerint ezt a szabályt gyakran semmibe veszik. Amíg a négy férfi pálmaágakat pakolt a fedélzetre, addig Laura, a finn aktivista fotókat készített, Dave pedig van der Werf-et hívta.

„Igyekszünk mozgósítani a parti őrséget.” – válaszolta van der Werf. Szicíliai kollegája, a veterán környezeti aktivista Francesco Mirabito azonnal a parti őrséget hívta mobilján, akik viszont azt válaszolták, hogy nem tudnak azonnal cselekedni. Pár órával később Dave és Laura visszatért a bázisra tiszta felvételekkel egy eresztőhálóról.

Másnap Mirabito meglátogatta a parti őrség irodáját a sant’agatai kikötőben, ahol a fehér egyenruhába öltöző hivatalnok végighallgatta, amit a Black Fish dokumentált, viszont annyit tett hozzá, hogy eljárni csak abban az esetben tudnak, ha tetten érik a halászt a tengeren, miközben illegális halászati eszközöket vetnek be. A hatóságok aktivitásának hiánya ellenére az önkéntesek egy dossziényi bizonyítékot gyűjtöttek össze egy hét alatt, melyet az Európai Bizottságnak és az amerikai Nemzeti Éghajlati Adatközpontnak (NOAA) továbbítottak.

Az illegális halászat és a szervezett bűnözés közötti összefüggés októberben került a napirendre, mikor John Kerry amerikai külügyminiszter bejelentette, hogy új módszerekkel fognak küzdeni a problémával szemben, beleértve műholdas technológiákat, melyekkel hajókat követnek nyomon legfőképpen Indonéziából és a Fülöp-szigetekről. „Közvetlen kapcsolat áll fenn a halászati feketepiac, a kábítószer-kereskedelem, a csempészet és az emberkereskedelem között.” – mondta Kerry egy chilei tengervédelmi konferencián.

Nehéz bizonyítani, hogy hosszú távú kapcsolat van-e a maffia és a halászati ipar között. 2000 júliusában az olasz rendőrség razziát hajtott végre három nagy szicíliai halkereskedő cégnél, melyek a Catania székhelyű Laudani maffia klán vállalatainak terített halakat. Különböző nyomozások arra a következtetésre jutottak, hogy maffia szervezetek részt vesznek a veszélyeztetett kékúszójú tonhalak csempészésében, melyek kilóára elérheti a 150 ezer forintot is. 2011-ben a parti őrség feltárt egy „földalatti” kereskedelmi hálózatot Szardínián, melyben 70 halkereskedő vállalat volt érintett. Egy évvel később Civitavecchián 40 tonnányi Szicílián illegálisan fogott kékúszójú tonhalzsákmányt foglaltak le.

Egyes kutatók szerint az egyetlen mód a túlhalászat visszaszorítására az olasz halászflotta csökkentése. Az EU célja a Földközi-tenger halászatának fenntarthatóvá tétele 2020-ra, mely megköveteli, hogy Olaszország és más országok kevesebbet zsákmányoljanak. Mások szerint nagy szükség lenne arra, hogy a szicíliai halászokat inkább abban segítsék, hogy más foglalkozást találjanak Szicílián, ahol azonban a munkanélküliség már most is 20% körül van.

Van der Werf tervei egyre csak növekednek évről évre. Januárban kapott egy e-mailt, melynek a tárgya csak annyi volt: „Jó hírek.” A Future for Nature holland környezetvédelmi szervezet 15 millió forintnyi összeggel jutalmazta meg, mely a következő elképzelését fogja szolgálni: egy non-stop központ létrehozása, ahol tengeri, szárazföldi és légi megfigyeléseket lehetne koordinálni. A hatalmas profitot teremtő illegális halászok lehet, hogy még nem hallottak a Black Fishről, de egy nap majd fognak.

forrás: http://www.theguardian.com/environment/2016/feb/24/black-fish-undercover-with-vigilantes-fighting-organised-crime-at-sea

A legjobban talán a tenger háziasítása kifejezés írja le azt a folyamatot, ami manapság zajlik a halászati ipar és a haltermelés terén. 2012-ben az akvakultúra volumene utolérte a vadon fogott halak mennyiségét, és a tendencia azt mutatja, hogy az előbbi hamarosan jócskán le fogja hagyni az utóbbit. Egy olyan folyamatnak vagyunk most részese, ami más állatfajok esetében jóval korábban bekövetkezett és a mostani helyzetük már-már természetesnek fogható fel. Ma már senki nem gondol arra, hogy mit keres pulyka az amerikai kontinensen, szarvasmarha Japánban, vagy éppen disznó Ausztráliában. A halak „deportációja” azonban egy egészen új folyamat, melynek még csak az alkonyatán vagyunk. Habár már pár évtized alatt így is eljutottunk oda, hogy jelenleg Chile a világ második legnagyobb lazactermelő országa (Norvégia után) úgy, hogy a lazac nem él Chile partjainál, sőt az egész déli féltekén sem. Az utóbbi években már Ausztrália, Új-Zéland és Kína is lazactenyésztésbe fogott, kialakítva ezzel a világon a leggyorsabban fejlődő mezőgazdasági iparágat.

Az intenzív állattenyésztés rendkívül megnövelte a szektor termelékenységét, habár amikor a sertéstenyésztés intenzív gazdálkodási üzemekre váltott át, az iparág azzal érvelt, hogy a CAFO-k, vagyis a koncentrált tenyésztési üzemek állatjóléti szolgálatot teljesítenek mindazzal, hogy a malacok már nincsenek kitéve a szabadban az időjárás viszontagságaink, továbbá a zárt telepek biztonságot nyújtanak számukra, és a malacok farkának a levágása és a kasztrációjuk is a békésebb életmódhoz járulnak hozzá a csökkentett agresszió kapcsán. Eléggé sántítanak ezek az érvelések, a fő cél a minél hatékonyabb termelés minél alacsonyabb költségen. Azonban a koncentrált állattartás rendkívüli biztonsági intézkedéseket igényel, a legkisebb fertőzés is akár az egész állományt romba döntheti. Az intenzív lazactenyésztés esetében mindez sokkal komplikáltabb, mivel a telepek pusztán a nyílt tengeren lebegő „ketrecek”, ami maximum a nagyobb testű ragadozók ellen nyújt védelmet.

red_tie.jpg

Idén februárban be is következett a chilei tenyésztők rémálma. Chile Los Lagos régiójában egy mérgező algafaj kezdett burjánzani, mely pestisjárványszerűen söpört végig a terület lazactelepein. Március közepére mintegy 25 millió példány pusztult el, melyek össztömege elérte a 90ezer tonnát. Anyagilag kifejezve a kár elérte a 800 millió dollárt is. Egyes telepek, mint például a Blumar’s Caicura „lazachizlalda,” 100%-os halálozást dokumentáltak, magyarul a teljes állomány elpusztult. Ha a teljes chilei lazacipart vesszük alapul, akkor az ország lazacállományának a 15%-át elvesztette mintegy három héten belül. Habár az elhullott példányok nem mennek teljesen veszendőbe, pusztán halliszt készül belőlük, de mindez töredéke az eredeti értéküknek. Felipe Manterola, a chilei lazactenyésztők szövetségének a szóvivője elmondta, hogy ez az algavirágzás, amit a lazacosok már csak „vörös árnaK” hívnak, teljesen természetes folyamat és semmit nem tudnak tenni ellene.

Nem ez volt az egyetlen dolog, mely az utóbbi időben a lazacipart sújtja. Az intenzív haltenyésztés jelentősen függ a rendelkezésre álló halliszttől és annak árától. Dél-Amerika szintén kiemelkedő szerepet tölt be a világ halliszt-előállításának piacán. Peru a világ harmadik legnagyobb halászó nemzete úgy, hogy halászata szinte kimondottan egyetlen fajra épül: a perui szardellára, mely pusztán takarmányozási célokat tölt be. 2014-re azonban ez a halfaj állománya olyan jelentősen lecsökkent, hogy a perui hatóság beszüntette a korábban novemberben esedékes második halászati szezont. Peru halliszt-exportja 30%-kal csökkent a tavalyi évhez képest, mely a legalacsonyabb értéket mutatja az elmúlt hat évben. Az elmúlt két évben tapasztalt alacsony fogás egyik (habár nem az egyetlen, szakértők szerint az állományokat a túlhalászás sújtja) legfőbb oka az El Nino hatás. Peru partvonala egy ún. feláramlási zónában fekszik, vagyis a széljárás a szárazföld felől a nyílt óceán felé fújja a víz felszíni rétegét, de mivel a víztömeg egyensúlyra törekszik, ezért az alsó réteg feláramlik a felszínre, tápanyagot biztosítva ezzel a tápláléklánc elsődleges termelőinek. A Peru partjánál található Humboldt feláramlási zónát a világ legtermékenyebb vízi területeként tartják számon. Durván 7 évenként azonban megváltozik a szélirány, így drasztikusan lecsökken a tápanyagok „forgalma”, mely az egész ökoszisztémára hatással van.

humboldt.jpg

Az alacsony halliszt előállítás a lazactenyésztésre is számottevő negatív hatást gyakorol. Az ára jelentősen megugrik, az alacsony rendelkezésre álló halliszt pedig alacsonyabb termelést eredményez. Mind az El Nino hatás, mind pedig a „vörös ár” nevű algavirágzás olyan természetes folyamat, melyet az iparág nem képes kiküszöbölni, és csak imádkozhatnak, hogy sokáig ez nem következik be újra. Felmerül azonban a kérdés, hogy hiába a nagyvolumenű ipari terjeszkedés, ha mindez ennyire sérülékeny. A globális piac stabil kínálatot szeretne látni, azonban ezek szerint nem biztos, hogy a lazactenyésztés az az iparág, amely ezt biztosítani tudná. Háziasítjuk a tengert, de vajon meg is tudjuk szelídíteni?

Óceánjaink és tengereink Földünk mintegy kétharmadát borítják, és azt gondolnánk, hogy hemzsegnek benne a halak. 1609-ben Hugo Grotius holland ügyvéd és filozófus megjelentetett egy könyvet, a Mare Liberumot, vagyis a tengerek szabadságát, melyben azt javasolta, hogy a tengereknek mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie, mind a hajózás, mind pedig a halászat terén. Érvelése abból állt, hogy a források kiapadhatatlanok, és képtelenség annyi halat valaha is kifogni, ami minderre negatív hatással lenne. A túlhalászat, mint kifejezés a halászat iparosodása után került be a köztudatba, a II. Világháború olyan jelentős technikai fejlettséget biztosított a halászati ipar számára, amely esélyt sem kínált az ellenfélnek. Az emberek közötti háború véget ért, és az ötvenes évektől a halak ellen indítottunk hadjáratot.

mare_liberum.jpg

Grotius érvelése akkoriban elfogadhatónak bizonyult, ha csak rátekintünk a térképre és látjuk óceánjaink és tengereink hatalmas elterülését. Azonban a kereskedelmi szempontból értékes halállományok ennél sokkal kisebb részre koncentrálódnak. A globális halzsákmányolás 87%-a a partvonaltól számított 200 tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld= 1852 méter) zónára korlátozódik. Pusztán azért, mert ezek a területek bővelkednek a leginkább tápanyagokban. Az ún. feláramlási zónák, vagyis azok a partszakaszok, ahol a tengeráramlatok a felszínre hozzák a tengerfenéken lapuló tápanyagokat, csupán vízterületeink 3%-át teszik ki, azonban a globális fogások 40%-áért felelősek.

De mégis mekkora is az a globális fogás? Ha meg szeretnénk tudni, hogy mennyi halat fogott ki a világ az adott évben, akkor a legegyszerűbb módon az Élelmezési és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) évente összeállított adatait vehetjük alapul, és a legtöbb halászati szakértő és civil szervezet is ezt teszi. Az adatok szerint az elmúlt 20 évben az éves fogás nem változott jelentősen, durván 90 millió tonna körül mozog. Mivel minden évben képesek vagyunk ugyanannyi mennyiségű hal kifogására, így könnyedén juthatunk arra a téves következtetésre, hogy a kereskedelmi halállományok stabilak. Az ördög számadatok mögött lapul. Ez az adat egyrészt csak a legálisan kereskedelmi forgalomba kerülő halmennyiséget mutatja, másrészt az adatok benyújtása az adott országok által önkéntes alapú. Magyarán ha egy ország nem szolgáltat információt, akkor azt a jelentés nullának veszi, habár ez jelentősen távol áll a valóságtól. A globális halászati adatok szintén nem térnek ki a visszadobott halakra, vagyis az olyan fogásokra, melyek a zsákmányolás után elpusztulva kerülnek vissza a tengerekbe az alacsony kereskedelmi értékük, vagy a szigorú kvótaszabályozás miatt. Egyes becslések szerint minden ötödik kifogott hal ilyen sorsra jut.

Az illegális halászat által zsákmányolt halak szintén a statisztikák perifériáján kívülre kerülnek. A tengerek óriási mérete miatt az ellenőrzés rendkívül nehézséges, így a halászok csalnak, mert megtehetik. Az illegális halászat egy tág fogalom, magában foglalja a tiltott eszközök használatát, a kvóta feletti mennyiségek kifogását, a kifogható méretkorlátozás be nem tartását, a védett területen történő halászatot, a kijelölt szezonon kívüli zsákmányolást, vagy éppen az engedély nélküli tevékenységet. Tengerink az új „vadnyugat”, ahol rablóbandák leginkább egymás között folytatnak harcot az erőforrásokért a hatóságok látószögén kívül. A Világbank becslése szerint az illegális halászat éves szinten mintegy 10-30 milliárd dollár kárt okoz a gazdaságnak.

hekk.jpg

1992-ben Kanadában ÚJfundland partjainál bekövetkezett az, amire senki nem számított. A kanadai kormány moratóriumot hirdetett az atlanti tőkehal halászatára, mely halfaj a terület legmeghatározóbb kereskedelmi forrása volt. Kanada part menti vizei olyan szinten bővelkedtek tőkehalban, hogy legendák szerint a hátukon ki lehetett sétálni. Azonban a szabályozatlan halászat miatt a kilencvenes évek elejére az állománya teljesen összeomlott. Egyik napról a másikra 40ezer halász vesztette el a megélhetését, és az állományok még az óta sem álltak helyre. Manapság több olyan halállományunk is van, mely hasonló jeleket mutat.  A kvótaszabályozás hiányossága miatt a csendes-óceáni kékúszójú tonhal eredeti populációjának a 96,4%-a eltűnt. Az európai angolna már vörös listára került az Természetvédelmi Világunió (IUCN) kategorizálásában, vagyis a kipusztulás fenyegeti. Korábban a balatoni hekksütödék fő alapanyagául az európai csacsihal (merluccius merluccius) szolgált, azonban szinte már mindenhol csak a patagóniai gránátoshalat (Macruronus magellanicus) árulják hekk néven. Az Egyesült Államokban már a garnéla legnagyobb mennyiségben értékesített „seafood”, pusztán azért, mert az ökoszisztéma lerombolása után, a nagyobb testű halak eltűnését követően a populációjuk jelentősen megugrott. Lehet, hogy a vásárlót ez nem zavarja, mert a garnéla is finom, de mi lesz, ha már a garnéla is eltűnik?          

Hogy egy klasszikust idézve kezdjem, nem az vagy, amit mondasz, hanem az, amit teszel. Ez a mondat teljesen igaz a halászati gazdálkodásra is. Megszámolni sem lehetne, hogy hány szabályozás létezik a kereskedelmi halfajok védelme érdekében, de még így is az asztalunkra kerülő legalább minden negyedik hal törvénytelenül került kifogásra. Az illegális halászat egy rendkívül tág fogalom, beleértendő a tiltott eszközök használata, a kvótán felüli fogás, a tiltott területen történő halászat, a nem engedélyezett fajok kifogása, az engedély nélküli tevékenység és még sorolhatnám. A szaknyelvben összefoglalóan mindezt IUU (illegal, unreported, unregulated; vagyis illegális, nem bejelentett, nem szabályozott) halászatnak hívják, ami kissé megtévesztő, mert mindebből az következik, hogy a nem szabályozott vagy éppen nem bejelentett halászat nem illegális. Pedig valójában igen is az. Mindezen tevékenység törvénytelen, és úgy kellene rá tekintenünk, mint bűncselekmények.

A tiltott eszközök szabályozásának egyik legnagyobb mérföldköve az volt, mikor 1992-ben az ENSZ világszerte betiltotta az eresztőhálók használatát. Vagyis nem teljes mértékben, hanem 2.5 kilométerben korlátozták a maximális hosszát. Mindez nagy előrelépés, mivel korábban egyes hálók szélessége akár a 100km-t is elérte, az átlagos hálók 40-50 km-en terebélyesedtek a hullámzó tengeren. A nyolcvanas években csupán a Földközi-tengeren annyi eresztőháló volt kint egy időben, mely körbeérné a Földet az Egyenlítő vonalánál! Az eresztőhálók mondhatni a legpusztítóbb halászati eszközök, a víz felszínén lebegő és az árral sodródó „halálfüggönyök”, melyen minden arra úszó élőlény fennakad.

Azonban hiába a már több mint 20 éve tartó tilalom, még mind a mai napig használatban vannak több helyen is a világban. 1999-ben például az Egyesült Államok embargót hirdetett bizonyos halfajok behozatalára Olaszországból, mivel kiderült, hogy az illegális eresztőhálók még mindig széles körben használtak. Nemrég az USA feloldotta a korlátozást, mivel az olasz hatóság közölte, hogy megoldották a problémát.

Hát ez volt az egyik ok, ami miatt Olaszországba látogattunk a Blackfish tengervédelmi szervezettel, hogy megnézzük, valóban minden rendben van-e. A  Blackfish egy ún. law enforcement civil szervezet, mely legfőbb szerepe az, hogy ellenőrizze, hogy a sok szigorú szabályozás valóban be van-e tartva. Például az 1992-es tilalom után máig az EU kilenc törvényt fogadott el, mely a tilalmat hivatott megerősíteni, de még így is szemlátomást folytatódik a használatuk. Ennek oka a hatóság kapacitásának hiánya, a korrupció vagy egyes esetekben a hatóság is a halászati ipar haszonélvezője. Szóval, amikor már a hatóság szerepe is megkérdőjelezhető, akkor már csak a civil kontrol segíthet.

img_20150807_063619_1.jpg

Dél-Olaszországba felé vettük az irányt, ahol több kikötőt is meglátogattunk, hogy fényt derítsünk arra, mi zajlik a kikötőkben. Az időzítés nem volt véletlen, a Tirrén-tengeren nyáron két nagyobb halászati tevékenység váltja egymást az idők során: a nyár elején az eresztőhálók kerülnek kihelyezésre, majd július végén, augusztus elején ezeket beszedik, és kikerülnek az ún. halcsalogató eszközök, melyek amúgy szintén tiltólistán szerepelnek az Európai Unióban. A halcsalogató eszközök egyszerű lebegő objektumok, melyek odacsalják a kis halakat, a kis hal a nagyobbakat, azok a még nagyobbakat és így tovább. A Földközi-tenger térségében leggyakrabban pusztán pálmaleveleket kötöznek össze műanyag palackokkal, melyet egy kötél segítségével a tenger mélyére rögzítenek. Szimpla és olcsó megoldás, mégis akár képes megduplázni a fogást. Az egyszerűsége és a mindennapos anyagok használata miatt rendkívül nehéz tetten érni az illegális használatát, mivel azzal, hogy pálmaleveleket és köveket helyeznek el a hajó fedélzetén, azzal még semmilyen törvényt nem sértenek meg, onnantól válik törvénytelenné, hogy halcsalogató eszközként kerül kihelyezésre. Sok esetben a hajók csak az alapanyagokat teszik a fedélzetre, és az „összeszerelésükre” már a nyílt tengeren kerül sor. Azonban a nyomozásunk során sikerült rajtakapnunk egy hajó legénységét, hogy már előre összeállított FADeket pakoltak a fedélzetre.

A Blackfish civil halászati felügyelő hálózata az utolsó láncszem a halászati politikában. Az Európai Bizottság javasol egy korlátozást, az Európai Parlament megszavazza, a Tanács EU-s szinten hatályba helyezi, a nemzeti parlamentek a saját törvénykezésükbe iktatják, a hivatalos halászati ellenőrök igyekeznek betartani a törvényt, míg a civil halászati felügyelők utánajárnak, hogy valóban minden így működik e. A két hét szicíliai aktivitás során párokba rendeződve mentünk a kikötőkbe, ahol egyszerű turistának „álcázva” tartottuk megfigyelés alatt a kikötőt. Őszintén szólva az elején még kissé izgultam, mégiscsak Európa egyik olyan térségében tevékenykedünk, ahol a hatalmat nem feltétlen a demokratikusan megválasztott vezetők gyakorolják, és nekik a keze erősen benne van a halászati iparban. Meglepetésünkre a halászok rendkívül barátságosak voltak, büszkén meséltek a munkájukról, nem zavarta őket, hogy fotózgattunk, sőt a második hét vége felé még egy hajó fedélzetére is sikerült feljutnunk, melyről később megtudtuk, hogy fekete listás az EU-ban illegális eresztőhálók használata miatt.

Sok esetben a halászok nem is tudják, hogy amit tesznek, az törvénybe ütközik. Másfelől sokszor az a benyomásom volt, hogy nehéz is őket okolni emiatt, az egész egy rendszerszintű probléma. Az ipari halászat olyan alacsony szintre süllyesztette a halállományokat, hogy a halászoknak már mindent be kell vetniük, hogy elegendő halat fogjanak ahhoz, hogy a megélhetésüket garantálja. A halászat nem csupán egy szakma, hanem egy életforma. Mikor 1992-ben a kanadai kormány moratóriumot hirdetett az atlanti tőkehal fogására és felajánlotta, hogy átképzésben részesíti a halászokat, hogy fenn tudják továbbra is tartani magukat, a halászok hatalmas tüntetésbe kezdtek, mondták, hogy ők halászok és nem fognak mással foglalkozni, az egyikük elmondta, hogy ő a vízen született és ott is fog meghalni. Valami hasonlót láttunk Szicílián is, egyes idős halászok szinte egész nap a hajójukon töltötték a napjaikat, takarították, csinosítgatták, vagy csak ültek a fedélzetén és pöfékeltek.

Pont ezért a Blackfish nem konkrétan az egyes halászok ellen akar fellépni, hanem a rendszerszintű problémákra igyekszik felhívni a figyelmet. A szicíliai pusztán az első lépésünk volt, hamarosan más kikötők felé vesszük az irányt, hogy fellépjünk az illegális halászati tevékenységek ellen.

Az elmúlt hónapban a világ egyik legnagyobb szállítmányozási cége, a UPS bejelentette, hogy beszünteti a cápauszonyok szállítását. A döntést az előzte meg, hogy civil szervezetek mintegy 178 ezer aláírást gyűjtöttek össze, habár a cápauszony-leválasztás csak az egyik ok, ami a cápák fennmaradását veszélyezteti.

ups_shakrfin.jpeg

„A legtöbben abban a hitben élnek, hogy a cápákat egyetlen veszély fenyegeti, ez pedig a cápauszony-kereskedelem.” – mondja David Shiffman, a Miami Egyetem híres cápakutatója. Úgy véli, hogy az uszonyokra vetett figyelem eltereli a témát más, sokkal fontosabb ökológiai veszélyekről.

Sonja Fordman, a Shark Advocates International nevű civil szervezet elnöke egyetért Shiffmannal.  „Amikor a tevékenységünkbe belevágtunk, a legtöbb ember rettegett a cápáktól, és nem törődtek túl sokat a túlélésükkel. Szóval a védelmük irányába tett lépések rendkívül lelkesítőek.” Azonban ő is aggódik amiatt, hogy a cápauszony ügy homályba fed más eseteket.

Ezek a más ügyek kerültek napvilágra az előző hónapban, amikor is az ENSZ Élelmezési- és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) nyilvánosságra hozott egy jelentést, mely szerint a cápauszonyok nemzetközi kereskedelme visszaesett, könnyen lehet, hogy az olyan lépések miatt, mint az UPS döntése. De a cápák nemcsak uszonyból állnak, és a cápahús-kereskedelem szárnyra kapott, mintegy 42%-os növekedést mutatva a 2000-es év óta.2011-ben mintegy a globális kereskedelme elérte a 117 ezer tonnát, melyből mintegy 17500 tonna volt a cápauszony.

Shelley Clarke cápaszakértő és a jelentés egyik társszerzője szerint a statisztika sok mindent megmagyaráz. „Miután a cápauszony-kereskedelmi tilalmak életbe léptek, nem látszódott, hogy a fogásuk csökkenne.” A cápahús iránti növekvő igény a cápahalászati ipar gazdasági fennmaradását biztosítja, annak ellenére, hogy egyes testrészükre jelentősen csökkent az igény. Így, hogy a tilalom csak a cápauszonyra terjed ki, sokat nem jelent annak érdekében, hogy a cápák fogása csökkenjen.

Nem teljesen tiszta, hogy a cápákról szóló nyilvános viták miért ilyen szűklátókörűek. Clark úgy véli, hogy a legtöbb ember undora a cápauszony-leválasztás kapcsán az interneten terjedő véres képeknek köszönhető.

A cápauszony egy könnyű célpont olyan országokban, ahol nincs igény erre a kínai ételre, mondja Clarke és hozzáteszi: „ Elég könnyű egy terméket úgy betiltani, hogy soha az életben nem használtuk.” A környezetvédőknek talán a saját országuk tevékenységit kéne górcső alá venni.

A valóságban a cápavédelem zavaros és bonyolult. Vegyük példának az Egyesült Államokat: a halászata jobban szabályozott, mint a legtöbb országnak, és a cápauszony-leválasztás 2000 óta szövetségi szinten tiltva van. De mindez nem jelenti azt, hogy a cápauszony nincsen itt forgalomban. A FAO jelentése szerint 2011-ben az Egyesült Államok mintegy 38 tonna cápauszonyt exportált, egy évvel azután, miután a kongresszus döntést hozott arról, hogy a cápák partra vitelénél az uszonynak a hal testén kell maradnia.

Továbbá a kezdeményezés nem terjed ki a cápák rokonaira, a porcos halak családjának más tagjaira, mely az USA porcos hal fogásának mintegy 75%-át teszi ki. A ráják „szárnyainak” levagdosása legalább olyan brutális, mint az uszonylevágás, habár mindez törvényes és mindennapos praktika. Fordham hozzáteszi: „A ráják halászata rendkívül intenzív, és jobban veszélyeztettek és kevésbé védettek.”

Az USA 2011-ben a világ ötödik legnagyobb porcos hal fogását tudhatta magáénak, több cápát és ráját vonszolt a partra, mint Dél-Korea, Japán és Thaiföld együttvéve. A cápatermékek exportja tekintetében pedig még „előkelőbb” helyre kerülne. 2012-ig a rájáknak nem volt speciális import- és exportkódja az államokban, vagyis meghatározatlan halfajként kerültek forgalomba. Ha rendesen jelölve lennének, akkor az USA a világ harmadik legnagyobb porcos hal exportőre lenne mennyiség tekintetében és a második legnagyobb érték terén.

Talán még meglepőbb, hogy a fogások hol lettek értékesítve: a három legnagyobb amerikai cápa importőr Franciaország, Németország és Kanada, míg az amerikai ráják főleg Dél-Koreába, Franciaországba és az Egyesült-Királyságba érkeztek. Más fejlettebb országokban sem különböző a helyzet.  Például az Európai Unió jelentős lépéseket tett a cápák védelme érdekében az elmúlt évtizedekben, bevezetve a cápauszony leválasztásának tilalmát, és megszüntetve számos fenntarthatatlan halászatot. Azonban a „blokk” legnagyobb fogásai (kékcápa, makócápa, macskacápa) szabályozatlan és nem fenntartható.

A cápák védelmének túl kéne terjednie Kínán és a cápauszony levesen. „Nem szükséges ujjal mutogatni egyes országokra. Széles körre kiterjedő rendszerre és nemzetközi gazdálkodásra van szükség.” – teszi hozzá Clarke. Pontosan ezért a FAO jelentés egyik fő javaslata az egységesített termékjelölések bevezetése, hogy tiszta képünk legyen arról, mit exportálunk és importálunk a világban.

A nemzetközi standardok hiánya miatt cápahús csomagolása tartalmazhat szárított, fagyasztott cápauszonyt vagy filét valamilyen cápafajból. Gyakran a cápatermékek nincsenek is jelölve, pusztán azonosítatlan kategória alatt. Az adatgyűjtés fejlesztése és a fajspecifikus jelölések bevezetésével mind a szakértők, mind pedig a halászok egyetértenének. Rasty Hudson, a halászati ipar egyik konzultánsa szerint a halászok erősen támogatják a jó állománygazdálkodást, mivel nem akarják kifogni az összes halat a „mézesbödönjükből.”

Fejlettebb dokumentálás talán több cápát mentene meg, mint a cápauszonyok betiltása.

forrás: http://www.theguardian.com/environment/2015/sep/12/shark-fin-ban-not-saving-species

 

Szerencsére folyamatosan nő azon vásárlók száma, akik tudatában vannak a tengerek túlhalászatával, felismerték annak következményeit, és ugyan nem mondanának le a halfogyasztásról, de szívesebben vásárolnának fenntartható forrásból származó tengeri termékeket. Manapság már rengeteg kiadvány rendelkezésünkre áll, mely segítségünkre szolgál, hogy mely halfajokat érdemes választani, és melyeket nem.

Sajnos a helyzetet árnyalja, hogy nagyon nehéz nyomon követni a boltok polcain található halak eredetét. Az illegális halászat hatalmas mértékű, és a halászok sok esetben csalnak a kvótákkal, nem engedélyezett eszközöket alkalmaznak, licence nélkül halásznak, és sajnos rengeteg eszköz van a kezükben, melyek segítik elrejteni törvénytelen tevékenységüket. A kikötők ellenőrzése alulkapacitált, sok esetben egy-két ellenőr végzi a vizsgálatokat olyan helyen, ahol több száz hajó viszi partra a zsákmányát. A korrupciót pedig ne is említsük.

Ezért a Black Fish nemzetközi tengervédelmi szervezet egy olyan projektet indított, melyben civil állampolgárokat képeznek ki arra, hogy segítsék a parti őrség munkáját azáltal, hogy bizonyítékokat gyűjtenek a kikötőkben illegális halászati tevékenységekről, melyek később akár bizonyítékként is szolgálhatnak a bírósági eljárásokban. A szervezet célja az, hogy egy 1600 főből álló civil hálózatot alakítsanak ki, mely Európai kikötőiben segítené a halászati ellenőrök munkáját. Ez a létszám mintegy megduplázná a jelenleg főállásban levő ellenőrök számát.

fads.jpg

Jómagam is csatlakoztam a hálózathoz, és az első küldetésként Szicíliára utazom két hétre, ahol illegális halcsalogató eszközök (FADs) után fogunk nyomozni. Ezek az eszközök egyszerű úszó objektumok, melyek odacsalják a halakat, és később a halászok pusztán körbekerítik az állományt egy erszényes hálóval, és kiemelnek minden tengeri élőlényt, ami a csapdájukba kerül. Sok esetben nemcsak halak, hanem például delfinek és teknősök is a hálóba kerülnek, melyek legtöbb esetben sajnos az összepréselődéstől vagy a hirtelen kiemeléstől megfulladnak. Ezen eszközök használata be van tiltva az Európai Unió vizein, azonban még így is széles körben használtak legfőképpen a Tirrén-tenger vizein.

A Black Fish működése civil támogatásokra épül, ezért nekem is össze kell gyűjtenem 350 eurót, hogy fedezze a költségeimet. Ebben kérném a segítségeteket, hogy ha támogatnátok abban egy kis összeggel, hogy segíteni tudjak az illegális eszközök feltárásában, akkor kérlek támogass az alábbi oldalon:

http://crowd.theblackfish.org/toma

Köszönöm szépen előre is!

Talán egyetlenegy halnak a neve sem nőtt össze annyira az illegalitással és a csalással, mint a patagóniai fogashalé.

Valójában két különböző halfaj tartozik a fogashalak közé (dissostichus genus): a patagóniai fogashal és antarktiszi fogashal. A történet szempontjából szinte lényegtelen is, mivel ilyen névvel nem nagyon találkozunk velük az üzletek polcain. A fogashalak a Déli-Óceán hideg vizeit lakják be, ahol lassú fejlődés eredményeként akár a 100 kilogrammos egyedsúlyt is elérhetik. Az ivarérettséget leggyakrabban csak 10 éves koruk után érik el, és ahogy sok hal esetében, ők is számottevően e kor előtt kerülnek kizsákmányolásra.

toothfish-australian-customs.jpg

Lassan húsz éve már annak, hogy a piacra tette a lábát, akarommondani az uszonyát eme mondhatni csúnya teremtmény, a történetéről korábban már írtam kicsit, most bemásolom ide is:

Nevezzük nevén a gyereket, vagy legalább a halat!

„1997-ben azonban Lee Wantz, egy los angeles-i székhelyű halimportőr vásárolt egy darab filét Chilében belőle, mely rendkívül olajos volt, és Omega-3-ban gazdag, ezért arra a megfontolásra jutott, hogy talán az Egyesült Államok piacán kelendőbb lesz, mint Latin-Amerikában. A nevével azonban nem volt kibékülve, így végül hosszas elmélkedést követően a chilei tengeri sügérre keresztelte át, mivel a tengeri sügerek jól futó „márkanevek” voltak az amerikai piacon. Az elmúlt évtizedekben sajnos olyan népszerűvé vált ez a lassan növő és alacsony szaporodási rátával rendelkező hal, hogy már szinte a kipusztulás veszélye fenyegeti, több étterem is már környezetvédő szervezetek nyomására levette az étlapjáról. Kereskedelmét még nehezebbé teszi az, hogy az elmúlt időkben már a „chilei”-t is lehagyják a nevéből, így egyszerűen csak „tengeri sügérként” értékesítik, még nehezebbé téve ezzel a hal védelmét. Furcsa, hogy az egyik esetben az Egyesült Államok kormánya még a WTO szankciókat is vállalva fellép egy névhasználat ellen (a pangasius esetében), addig a másik esetben e tekintetben teljesen elnéző.”

Amit a természet előnyként szolgáltat számára, azt az ember átokként zúdítja rá. Ugyanis a Déli-óceán zord klimatikus körülményei miatt szinte alig található vetélytársa a fogashalaknak a táplálékért folytatott harcban, addig eme kietlen vidék a kalózhalászok vadnyugata, ide aztán nemhogy halászati ellenőr, de még kolléga sem teszi be nagyon a lábát. Kapnak is az alkalmon az illegális halászok, és olyan tiltott eszközöket vetnek be a fogashalak zsákmányolására, mint például a kopoltyúhálók, melyek hossza akár a 100 km-t is elérheti!

Azonban úgy tűnik, hogy végre nem csak a fogashalak, hanem a kalózhalászok is hálóba akadtak. Az általam méltán elismert tengervédő szervezet, a Sea Shepherd tavaly novemberben úgy határozott, hogy hiába Japán ebben az évben szigonyok nélkül megy az Antarktisz térségébe bálnákat kutatni, ők azonban nem hagyják védelem nélkül eme törékeny ökoszisztémát és idén az illegális fogashal-halászat ellen veszik fel a kesztyűt.

Jelenleg hat olyan halászhajót azonosítottak, melyek notórius résztvevői az antarktiszi fogashal-állományok tizedelésének, és úgy tűnik, hogy a karrierjük a vége felé jár.

Az elmúlt hónapokban a Sea Shepherd web- és facebook oldalán nyomon követhettük, hogy az egyik hajójuk, a Bob Barker üldözőbe vette az egyik kalózhalászhajót, a Thundert, mely üldözés a hajózási történelem egyik leghosszabb üldözésévé kerekedett. Több mint száz napos hajsza során a Thunder legénysége végig abban bízott, hogy a Bob Barkernek elfogy az üzemanyaga és a készlete, így kislisszanhatnak majd a kezei közül. A céljuk az volt, hogy valamelyik afrikai ország kikötőjében felségzászlót és nevet cseréljenek a hajón, hogy így mossák tisztára a fedélzeten levő rendkívül értékes fogashal rakományt. A számításaik azonban nem jöttek be, a Bob Barker végig a nyomukban járt, és mivel a környezetvédő szervezet tevékenységének köszönhetően az egész üldözés, beleértve a Thunder illegális tevékenységének a napfényre hozását, a média figyelmébe került, így egyik ország vezetője sem merte bevállalni, hogy partneri segítséget nyújtson a Thundernek egy ilyen aljas tevékenységben, mégha a juss igen jövedelmező is. Ebből is láthatjuk, hogy  már maga a figyelemfelkeltés is mekkora szerepet képes játszani az illegális halászat elleni harcban, ugyanis a felségzászlók cserélgetése és a hajók átnevezése szinte mindennapos tevékenység. A nagy nyilvánosság előtt azonban most ebben egy kormány sem akart részt venni.

bob.jpg

Tegnap a Thunder üldözése azonban különös befejezéssel ért véget: a hajó nigéria partjaitól nem messze elsüllyedt. A Sea Shepherd tagjai szerint a hajót a kapitány szándékosan süllyesztette el, megszabadulva ezzel a bizonyítékoktól, melyek hatékony eszközök lettek volna egy esetleges bírósági eljárás során. Szerencsére nem hullott le minden nyom a négyezer méteres mélységbe, a Sea Shepherd négy aktivistája még a süllyedés végső szakaszában a hajó fedélzetére ment, és elhozták onnan a fedélzeti számítógépet, továbbá egy fagyasztott fogashalat is bizonyítékként. A hajónaplót a kapitány a süllyedés előtt vélhetően megsemmisítette. A hajót átvizsgáló aktivisták azt is rendkívül gyanúsnak tartották, hogy az összes vízkiegyenlítő tartály zsilipje nyitva volt, azonban egy hajó süllyedésénél éppenhogy be szokás zárni ezeket a zsilipeket. A szándékos elsüllyesztésre ad okot az is, hogy a mentőcsónakba menekülő legénység ünnepelni kezdett, mikor a Thundert elnyelte a nagy kék mélység. A bizonyítékok miatt azonban valószínű a jövőben nem sok okuk marad az ünneplésre. Habár a negyven fős legénység jelentős része feltehetően fellélegzett, mikor a Thundert elnyelte a víz, mivel a Sea Shepherd arra is gyanakszik, hogy a legénység számottevő hányada rabszolgaként dolgozott a fedélzeten.

 

Azonban nem a Thunder az egyetlen kalóz fogashal-halász, mely fölött sötét felhők sorakoznak mostanság. Jelenleg hat illegális halászhajó kergeti a fogashalakat a dél-óceánon, melyek csak a „6 bandita” néven híresültek el. Vagyis a banditák fénye már leáldozóban van. A Kunlun néven ismert „rablóhajó” legénységét az elmúlt hónap végén vette őrizetbe a thaiföldi hatóság, a hajót pedig lefoglalta. Thaiföldön a tervük a 180 tonnás antarktiszi fogashal rakomány kipakolása volt, melyek a csomagoláson a népszerű fűrészes sügérként (grouper) szerepeltek, azonban az elvégzett DNS teszt is igazolta, hogy valójában ők az „Antarktisz aranya”, vagyis fogashalak.

A banditák hátterében amúgy nem kisebb szereplő áll, mint a spanyol hírhedt halászdinasztia: a Vidal család. A família szinte összes tagja részt vesz a családi halászati és halkereskedő konglomerátumban, melyek úgy részesülnek több millió eurós európai uniós halászati támogatásban évente, hogy nem egy hajójuk szerepel az illegális halászati tevékenységeket rögzítő feketelistán. A vállalat tevékenységét jól tükrözi az alábbi kis történet:

2002-ben a Vidal vállalat másfél millió eurós uniós támogatás segítségével megépítette a Galaecia nevű hajóját. Két évre rá, vagyis 2004-ben a hatóság rajta kapta a hajót, hogy törvénytelen módon átpakolja a zsákmányt egy másik hajóra. Ez a fajta tevékenység bejelentés nélkül illegális, így ugyanis könnyen ki lehet játszani a kvótaszabályozásokat. Még ugyanebben az évben a Galaecia hajó halászati vezetőjét megbüntették és felfüggesztették állásából, mert manipulálta a műholdas követőberendezést és a gátolta az ellenőrző hatóság munkáját. Mindezek ellenére ugyanezen év novemberében a Vidal vállalat kapott a spanyol kormánytól 1.3 millió eurót ún. halászati kutatási tevékenységre a patagóniai fogashal állományának vizsgálatára. A Vidal család nem más hajót választott ki a programra, mint a Galaeciat. 2005-ben újabb 1.3 millió eurót kaptak a kísérlet folytatására. 2005-ben és 2006-ban több esetben is bizonyíték volt rá, hogy a Galaecia segített több hajó rakományának az átpakolásában, melyek feketelistán szerepelnek törvénytelen tevékenységük miatt. Az antarktiszi erőforrások védelmére létrehozott bizottság, röviden a CCAMLR többször is felszólította a spanyol kormányt, hogy vonja vissza a Galaecia engedélyét az antarktiszi térségben, mivel erős a gyanú rá, hogy érintett a fekete tevékenységekben.

Különös módon a Galaecia 2008-ban rejtélyes körülmények között egy tűzeset miatt elsüllyedt az indonéz partokhoz közel.

Vidal Pegot, a dinasztia egyik tagját például 2006-ban elítélte a bíróság az Egyesült Államokban illegális patagóniai fogashal zsákmányolása gyanújában, ahol a törvények szerint 25 év börtönt is kaphatott volna, de végül megúszta egy 400 ezer dolláros büntetéssel.

Múlt héten a harmadik bandita is horogra akadt. A korábban Snake néven kígyózó, manapság azonban már Viking néven fosztogató halászhajót a maláj hatóság foglalta le és tartóztatta le a legénységét, miután az Interpol nemzetközi körözést adott ki ellene. Ez volt az első eset, hogy az Interpol valaha is nemzetközi körözést adott volna ki olyan hajó ellen, mely illegális halászati tevékenységben érintett.

A bandita többi tagja is körözés alatt áll, és már tényleg csak idő kérdése, hogy mikor jutnak ők is végre a „kollegáik” sorsára. Ez a történet hűen tükrözi, hogy a lelkes aktivisták példaértékű munkája és a hatóságok jogi eszközei valóban képesek arra, hogy megvédjük a tengereink kincseit a zsarnok fosztogatóktól.

források:

Sea Shepherd

Wide open to abuse report

   

 

Ha meg szeretnénk tudni, hogy mennyi a világ teljes halzsákmányolása, akkor a legegyszerűbb az, ha felmegyünk az Élelmezési és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) honlapjára, és megnézzük a minden évben közreadott jelentést, melyben globális összesítés szerepel a világ minden táján kifogásra került halak mennyiségéről. Valójában nem csak az egyszerű netböngésző, hanem szinte az összes halászati gazdálkodással foglalkozó szervezet ezekre az adatokra támaszkodik. De vajon tiszta képet adnak ezek az adatok a világ halfogásairól és következésképpen a halállományok helyzetéről? Hát vannak, akik ezt nem így gondolják.

15 évvel ezelőtt Daniel Pauly, a világ talán legelhivatottabb halászati szakértőjének vezetésével indult útjára a Sea around us elnevezésű projekt, mely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy tiszta és valódi képet adjon a világ halzsákmányolásáról. De mi is a probléma a FAO által közreadott adatokkal? Elsősorban az, hogy önkéntes alapú. A jelentés úgymond egy összegzése annak, amelyet az egyes országok benyújtanak, vagyis nincsen egy független hatósági szervezet, mely ezeket az adatokat ellenőrizné. Hogy ez valóban eltérő számadatokat képes produkálni, mi sem bizonyítja jobban, hogy 2008 óta a FAO már külön a kínai adatok nélkül is publikálja a jelentést, mivel ezek az adatok annyira eltérnek a valóságtól, hogy az egész képet torzzá festené. Hiába a kutatók szerint a világ legnagyobb halászó nemzetének a vadon történő halfogása stagnálást eredményez, a nyilvánosságra hozott számadatok még mindig növekedést mutatnak. A halászati szakértők szerint mindez lehetetlen. Azonban nem csak a kínai számok pontatlanok, csak a többi ország fogása a globális összképet annyira nem torzítja, vagyis a FAO szerint nem.

logo_saup_internal.png

A másik súlyos hiányossága a jelentésnek, hogy csak a piacon értékesített halfogások kerülnek bele az adathalmazba. Habár tudvalevő, hogy több mint egymilliárd ember számára a hal biztosítja a legfőbb proteinforrást, és jelentős részüknek a saját közösségüket ellátó kétkezi halász zsákmányolása szolgál alapul. Ezek a fogások nem kerülnek bele a gazdaság körforgásába, a hálóból egyenesen a tányérba landolnak, nyomuk nem marad a statisztikákban.

A piacon értékesített halfogások alapjára épülő elemzés további hiányossága, hogy a fogás mennyisége és az értékesített áru mennyisége nagyban eltér. Az ipari halászat óriási mennyiségű pazarlást von maga után, a kifogott zsákmányból csak azok kerülnek a partra, melyek jó áron adhatóak el, a „maradékot” egyszerűen visszahajítják a tengerbe, melynek jelentős része már csak dögként fog szolgálni a többi vízi élőlény számára. Egyes becslések szerint a világon minden ötödik kifogott kilogrammnyi hal erre a sorsra jut, egyes területeken és halászati módszerek esetében ez a szám a sokszorosa is lehet. Szóval ezek a halak kifogásra kerültek, elpusztultak, de nyomuk sehol nincsen a statisztikákban.

A harmadik hiányosság a feketegazdaság, vagyis az illegális halászat. Ez a tevékenység már olyan széles körű és jövedelmező, hogy az Interpol már a nemzetek közötti szervezett bűnözések között tartja nyilván olyanokkal egy lapon, mint az emberkereskedelem, a drogcsempészet, a szervkereskedelem stb. A Világbank becslése szerint évente mintegy 10-30 milliárd dolláros kárt okoz a világ gazdaságának a „kalózhalászat”, melyek fogásának ugyanúgy nincsen nyoma sem, mint az ezt elkövető hajóknak.

Ami viszont a Sea around us projekt egyik fő elemét képviselte, az az úgynevezett hiánypótlás, vagyis olyan statisztikai adatok beillesztése a globális jelentésbe, amik eddig teljesen hiányoztak. A projekt részéről abban éri a FAO-t a legnagyobb kritika, hogy olyan országokból és olyan időintervallumban, ahonnan nem érkezik be adat, oda a FAO egyszerűen csak egy nullát rak. Pedig a valós szám jobbára a nullától áll a legtávolabb. Persze, fontos az, hogy egy olyan magas szintű szervezet, mint a FAO ne bocsátkozzon becslésekbe és pusztán a biztosra tudott adatokat vegye alapul, de azonban ha egy tiszta képet akarunk látni a világ halfogásának helyzetéről, akkor az a nulla olyan szerepet játszik, mint egy radír, ami csak eltüntet foltokat a képről. A sea around us projekt keretében a szakértők olyan esetekben, ahol egyáltalán nem állt rendelkezésre adat, ott egyszerűen az extrapoláció módszerét használták. Persze, ők is tisztában vannak vele, hogy nem ez a legprecízebb metódus, de még mindig közelebbi képet tud nyújtani a valóságról, mint ha pusztán nullifikáljuk az ottani értékeket. Tegyük fel, hogy egy ország 1961-ben 2000 tonna tőkehalat zsákmányolt, 1962-ben 3000 tonnát, 1963-ban és 1964-ben nem állt adat rendelkezésre, 1965-ben 6ezer tonnát és 1966-ban 7ezer tonnát. A FAO ezen adatok alapján azt tenné közzé, hogy az adott ország 1962 és 1966 között 18ezer tonna halat zsákmányolt azáltal, hogy a hiányos két évet egyszerűen kinullázza. A sea around us projekt ehelyett azt feltételezi, hogy ha megnézzük ezeket az adatokat, akkor nagy valószínűséggel közelebb állunk a valósághoz, ha azt állítjuk, hogy ez az ország 1963-ban 4000 tonnát, 1964-ben pedig 5000 tonna tőkehalat zsákmányolt. Így ebben a periódusban kifogott zsákmány nagyjából 27ezer tonna.

Ezen felül a projekt keretében sok olyan adatot is felhasználtak, melyek a FAO látószögén kívül estek. Ellátogattak különböző országokba, ahol betekintést nyerhettek olyan iratokba, melyek közelebb viszik a halászati zsákmányolás mértékének becslését a valósághoz, mint a kormányok által önkéntesen benyújtott számadatok. Szerencsére sok ilyen forrás rendelkezésre áll, közéjük tartoznak a kikötői naplók, a gyárak termelési mutatói, a könyvtárban található korábbi feljegyzések, az idősebb halászok elbeszélései stb.

Daniel Pauly és csapata szerint, ha az összes adatot korrigáljuk, akkor a fejlett országok fogásához körülbelül még legalább 20%-ot kellene hozzáadnunk, míg a fejlődő országok esetében akár 200%-ot is. 

De miért is kellene a múltban vájkálni, ahelyett, hogy a jövőre fókuszálnánk? Halakat számolni nem olyan, mint fákat. A halászati gazdálkodási szervezet legtöbb esetben az alapján tudják megbecsülni, hogy mennyire egészséges egy állomány, hogy a zsákmányolási tendencia mit mutat. Ha azt látjuk, hogy a fogás egyre csak növekedik, egyre több halat zsákmányolunk, akkor nyugodtan ülhetünk a fotelünkben vagy sütögethetjük a halrudacskáinkat, mert sejthetjük, hogy bőven van még hal a tengereinkben. A FAO adatok pont ezt mutatják. Ezért ambivalens az, hogy a világ minden pontjáról csökkenő fogásokról, összeomló állományokról számolnak be, miközben a globális fogási adatok csak kúsznak felfelé. Ha azonban rájönnénk, hogy mi is a valódi tendencia, talán nem ülnénk ilyen kényelmesen.          

Az embernek az a benyomása, hogy a tengeri halászhajók legfőképpen a nyílt tengereken üldözik a halállományokat, pedig valójában a globális halzsákmányolásnak több mint 87%-a a partvonaltól számított 200 tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld = 1852 méter) zónában következik be. Természetesen nem azért alacsonyabb az itteni zsákmányolás, mert szorosabb védelem alatt állnak, hanem mert kevesebb élőlénynek biztosítanak élőhelyet, mint a parthoz közeli területek. Ennek pusztán biológiai és földrajzi oka van, ezek a területek a leginkább tápanyagban gazdagok. A part menti területek közül is az ún. feláramlási (upwelling) zónák a legtermékenyebbek, hiába ezek a zónák a tengereknek kevesebb mint 3%-át fedik le, a globális fogások több mint 40%-a itt zajlik. Ezeken a területeken a széláramlat a vízoszlop felső részét a nyílt víz felé fújja, a víztest azonban mindig egyensúlyra törekszik, ezért az alsó vízréteg feláramlik az eltávozott víztömeg helyére. A tengerfenékről érkező víz a tápanyagot a felsőbb réteghez juttatja, mely az algák elszaporodását eredményezi, mely tovább serkenti a tápláléklánc növekedését. A világ négy „legtermékenyebb” feláramlási zónája a Benguela áramlat (Angola déli vizei, Namíbia, Dél-Afrika), a Kanári áramlat (Marokkó, Mauritánia, Szenegál, Gambia), a Humboldt áramlat (Peru, Chile) és a Kalifornia áramlat (USA, Mexikó északi vizei).

high_seas.jpg

A nyílt vizeken hiába gazdag a tengerfenék tápanyagokban, azt ott található vízréteg nem keveredik a felsőbb réteggel, így kevesebb élőlénynek képes otthonul szolgálni. Azonban ezen vízterületek állományainak megőrzése így is rendkívül fontos, mivel elengedhetetlen szerepet töltenek be az ökoszisztémában. És úgy tűnik, hogy ez a védelem olyan közel került a tárgyalóasztalon, mint még soha. Néhány hete ugyanis az ENSZ delegált képviselői megegyeztek abban, hogy a nyílt tengerek védelemre szorulnak.

A döntés alapjául egy tavaly novemberben kiadott tanulmány szolgál, mely arra a következtetésre jutott, hogy nem pusztán ökológiai okokból érdemes a nyílt tenger halállományainak a megőrzése, hanem gazdasági előnyökkel is szolgál.                 A világ legnevesebb halászati szakértői által (Daniel Pauly, Rashid Sumalia, Callum Roberts        stb.) elkészített tanulmány elsősorban megállapította, hogy a globális fogások kevesebb 0,01%-át teszik ki azok a fajok, melyek kizárólag csak a nyílt tengereken találhatóak meg. A nyílt tengerekről származó, a világ teljes halászatának mintegy 12%át kitevő zsákmány olyan fajokból áll, melyek vagy táplálkozási vagy pedig szaporodási célokból a 200 mérföldes zónán belülre vándorolnak.    

Az ENSZ konszenzusos megállapodását az is sürgette, hogy egy évtizeden át tartó „tengeri élővilág cenzus” arra a következtetésre jutott, hogy a nagy tengeri ragadozóhalak, legfőképpen a tonhalfélék és kardhalfélék állományának a 90%-a eltűnt az ipari halászat kezdete óta.

A nyílt tengerek túlhalászatának legfőbb oka a gyenge szabályozás. Habár ezek a területek nem tartoznak egyik ország fennhatósága alá sem, mégis ún. nemzetközi halászati testületek (elsősorban tonhal halászattal foglalkozó gazdálkodási szervezetek) szabályozzák ezen vizek halászatát. A szabályozás ritka esetben határoz meg kvótákat, a kudarcaikat pedig hűen tükrözi, hogy például a 2010-es évben az ezen szervezetek gazdálkodása alá eső halállományok mintegy kétharmada túl lett halászva. A vízterületek hatalmas elterülése miatt az illegális tevékenység is sokkal egyszerűbben kivitelezhető, mint a parthoz közeli területeken. Eme okok miatt az itteni halállományok védelmének a legegyszerűbb módja, ha egyszerűen beszüntetjük a teljes halászatot.

A nyílt tengerek túlhalászata a part menti halfogást is befolyásolják, mivel ahogy említettük, többségük a parthoz közeli vízterületeken is jelentős időt „tölt el”. Az elkészített tanulmány megállapította, hogy a nyílt tengerek halászatának beszüntetésével a parthoz közeli zónákban átlagban 18%-kal növekedhetne meg a zsákmányolás. Mindezt figyelembe véve 120 ország jönne ki gazdaságilag pozitívan a megállapodásból, 65 ország könyvelne el bizonyos veszteséget, hét ország esetében pedig nem lehet előre megállapítani. A legnagyobb nyertesek az Egyesült Államok, Guam és Nagy-Britannia lennének, míg Dél-Korea, Japán és Taiwan jönne ki vesztesen a döntés eredményeképpen.

A 18%-os meghatározás mondhatni a legpesszimistább, egyes számítások akár 42%-os növekedést is eredményeztek. Ebben az esetben már 135 ország élvezné az előnyeit, és még Japán is pozitívan jönne ki belőle.

Ha mindez életbe lépne, akkor a gazdasági egyenlőtlenség is csökkenne a halászat terén. A nyílt tengeri halászatban ugyanis kizárólag az iparilag fejlett országok érdekelnek, akik megengedhetik maguknak azt a technológiai beruházást, ami lehetőséget biztosít a távoli vizek halászatának.

A megállapodás egyelőre csak arról szól, hogy megegyeztek a delegáltak, hogy meg kell védeni a nyílt tengerek állományait, és abban csak reménykedni tudunk, hogy az akcióterv kidolgozásánál is megmarad ez az ambíció. Ahogy látjuk, erre minden okuk meglenne.

2 komment

Címkék: tonhal iuu

Toma001 2015.02.18. 00:32

Talált, süllyedt!

Habár az EU már 2010-ben törvénybe foglalta az illegális halászat elleni törvényi és kereskedelmi fellépést, eddig túl sok változást nem ért el. Mindeközben a világ másik tájékán a papírgyártás és kereskedelmi szankciók helyett a tettek mezejére léptek.

sinking_boat.jpg

Joko „Jokowi” Widodo csupán tavaly októberben került hatalomra Indonéziában, de nem sokat váratott magára, hogy választási ígéretét betartassa. Jokowinak mondhatni elege lett a környezetet és a helyi gazdaságot megkárosító külföldi illegális halászokból, ezért radikális politikát hirdetett: elsüllyeszti az ún. betolakodókat.  Becslések szerint tavaly körülbelül mintegy 5000 halászhajó tevékenykedett feketén Indonézia vizein, ezzel mintegy 20 milliárd dolláros kárt okozva a szigetvilágnak.                 

Tavaly év végén azonban Jokowi akcióba lépett, és elsüllyesztetett malajziai, vietnami, thaiföldi és fülöp-szigeteki hajókat, továbbá több tucatot lefoglaltatott. Mindenekfelett azt is javasolta, hogy nagyobb nemzetek felé is lépni igyekszik, beleértve Kínát is. Jokowi hozzátette, hogy éveken keresztül tárgyaltak az alábbi országokkal, és szinte semmilyen eredményt nem hozott. Az indonéz kormány szerint a cselekedetük törvényes mint a helyi törvények, mint pedig az ENSZ tengerjogi egyezménye alapján is. A 2009-ben módosított indonéz halászati törvény kimondja, hogy „halászati ellenőrző hatóságok speciális akciókat hajthatnak végre, úgymint felgyújtása vagy elsüllyesztése a külföldi illegális halászhajóknak, ha erre elegendő bizonyíték áll rendelkezésre.” Hasonló törvény amúgy Ausztráliában is hatályban van. Természetesen a hajó teljes legénységét előtte evakuálják a hajóról, az emberi egészségben okozandó kár egyáltalán nem része a közbeavatkozásnak.

A kormány továbbá azzal is érvel, hogy egyszerűen nincs elegendő hajójuk a vizeik ellenőrzésre, ezért is szükséges ilyen radikális lépéseket eszközölni. Indonézia az ezernyi szigetének köszönhetően hatalmas méretű kizárólagos tengeri gazdasági övezettel rendelkezik.     

Legutóbb, idén februárban egy 55 tonnás vietnami halászhajó esett az elsüllyesztő politikának az áldozatává. Az indonéz hatóságok azon kapták a hajót, hogy eresztőhálókat helyez ki a Raja Ampat védett tengeri területen. Később a fedélzeten több mint két tonna szárított cápauszonyt találtak. Raja Ampat szigetei körül a két éve törvény szerint tilos a cápák és a ráják zsákmányolása, ami egy hatalmas előrelépés, mivel Indonézia a világ legnagyobb cápauszony ellátója.

Még túl korai az elsüllyesztési politika eredményességét vizsgálni, egyesek azonban már tartanak attól, hogy más országok is hasonló politikát foganatosítanak, amely széles körű külpolitikai konfliktust eredményezne. Szerintem ettől a veszélytől nem kell tartani, most őszintén szólva, melyik kormány vezetői állnának ki a saját bűnözőik mellett, pártfogolva az illegális tevékenységüket?

A Galapagos szigetek egy 19 lenyűgöző szigetből és több mint száz sziklából álló szigetcsoport közel az ecuadori partokhoz, melyet az ENSZ 1978-ban felvett a világörökségek listájára. Galapagos több ezer állatfajnak ad otthont, közülük az egyik legkedveltebb a kéklábú szula (Sula nebouxii), mely briliáns színeiről és különleges táncáról ismert. Most mégis úgy tűnik, hogy Galapagos elvesztheti ezt az ikonikus állatfaját. 2014 áprilisában a Wake Forest Egyetem egyik kutatócsoportja bejelentette, hogy a kéklábú szula szinte teljesen felhagyott a szaporodással, és a faj túlélése forog kockán.

galapagos.jpg

A Kaliforniai Egyetem kutatói hasonló eredményekre jutottak más vízparti madarak kapcsán 2000 mérföldnyire Galapagos partjaitól. A mexikói természetvédelmi területek vizsgálata során felfedezték, hogy a veszélyeztetett kaliforniai barna pelikán nem látogatja a legfontosabb fészkelő helyeit. Hasonlóképpen mint a szulák, ők is szinte abbahagyták a szaporodást. Mindezzel egy időben az amerikai Nemzeti Éghajlati Adatközpont (NOAA) szokatlan megbetegedéseket figyelt meg több ezer oroszlánfókán Kalifornia partjainál.

Csupán egy misztikus balszerencse sújtja a tengeri állatvilágot? Talán. De talán nem is olyan misztikus, mint amilyennek tűnik. Van valami közös a kéklábú szulában, a kaliforniai barna pelikánban, az oroszlánfókában és még több más fajban is: a természetes étrendjük jelentős részben függ a csendes-óceáni szardíniától, melynek állománya a soha nem tapasztalt szintre süllyedt a XX. század közepe óta, ezzel széles körű hatást gyakorolva a Csendes-óceán vándorló és helyben élő fajaira.

Hova tűnt a szardínia?

A kérdést 1948-ban tette fel Ed Rickett óceánbiológus, aki a történelem legnagyobb szardínia állomány összeomlását vizsgálta, mely 1946-ban kezdődött. És minderre így válaszolt: „Ott vannak a konzervekben!” A mostani kutatók nem gondolják, hogy a válasz ilyen egyszerű volna, mivel a szardínia állományok ismerten váltják a ciklusokat, hol jelentősen emelkedik, hol hanyatlik. Azonban ők sem tagadják, hogy a zabolátlan halászat jelentős szerepet játszott a negyvenes évek közepén tapasztalt összeomlásban, de az is tapasztalható volt, hogy a hideg vízhőmérséklet a negyvenes években előidézett egy természetes hanyatlást, amit a túlhalászat csak súlyosbított. Nagyjából négy évtizedbe telne, hogy az állomány teljesen helyreálljon.

A nyolcvanas évek végén a szardíniák látványosan visszatértek. Nagyjából két évtizedig az állomány stabil maradt, a természetes hanyatló és emelkedő ciklusokat beleértve. A szardínia teljes biomasszájának a csúcsát a 2006-2007-es években érte el, mely után fokozatosan csökkenni kezdett körülbelül 8-10 százalékkal évente egészen 2011-ig. A La Nina időjárási jelenség a 2010-es év végén kezdett újra kialakulni, tartott egészen 2011 elejéig, majd még ugyanezen év végén visszatért, csökkentve ezzel az óceán hőmérsékletét, és hasonló körülményeket teremtve, mint amelyek a negyvenes években voltak megtapasztalhatóak. Egy év alatt a teljes szardínia biomassza mintegy 30%-kal csökkent a 2011-ben becsült 680.008 tonnáról mintegy 473.374 tonnára a 2012-es évre.

Már a La Nina jelenség teljes kifejlődése előtt a kutatók nagy bajra figyelmeztettek. Egy 2011-ben megjelent tanulmány jelentős mértékű összeomlást vizionált. A kutatók a fenntarthatatlan halászati módszereket okolták, beleértve a túl magas kifogható mennyiségeket és az ivarérett példányok zsákmányolását. Azonban a szardínia halászati kvótái még mindig emelkednek. 2011-ben a teljes állomány mintegy 10,59%-a került kifogásra. 2012-ben ez a szám már elérte a 18,4%-ot. 2012 és 2013 között a szardínia állománya újabb 30%-kal esett, csupán 333.268 tonnára, mely a második legnagyobb állomány összeomlás, ami eddig tapasztalható volt a történelemben. 2013-as év végén a halászati gazdálkodók úgy döntöttek, hogy 33%-kal csökkentik a halászati kvótákat az eredeti tervhez képest. A 2014 márciusában végzett állományfelmérés kismértékű emelkedést vizionált a 2014-2015-ös évre. Azonban az Oceana elnevezésű szervezet 2014 novemberében kiadott egy sajtóközleményt, mely szerint a csendes-óceáni szardínia állomány a legalacsonyabb szintet mutatja az elmúlt két évtizedben mértekhez képest, és semmi jel nem mutat arra, hogy helyreálljon. Ennek ellenére a Csendes-óceáni Halászati Gazdálkodási Tanács 33%-os kvótaemelést szavazott meg.

Egyetlen faj vagy ökoszisztéma sem képes függetlenül létezni. Egyetlen állomány összeomlása generációkon át hatással lehet más fajokra közvetlenül vagy közvetetten. Ez különösen igaz a szardíniára, mely táplálékul szolgál tucatnyi fajnak, beleértve cápákat, bálnákat, rájákat, vízimadarakat, lazacokat, tonhalakat és még sok mást. Fontos szerepet töltenek be az ökoszisztémában, mondhatni energiát szállítanak a planktonoktól a magas rendű ragadozókhoz.

Mi történik, ha a szardíniák eltűnnek? 2014-ben több part menti területen is tengeri élőlények, főleg bálnák beözönlése volt tapasztalható a szardella állományok (nem összekeverendő a szardíniával) növekedése miatt. Azonban ilyen alternatív táplálékok nem biztos, hogy rendelkezésre fognak állni az elkövetkezendő években, azok a fajok, amelyek most jól élnek, lehet, hogy komoly táplálékhiányban fognak szenvedni a közeljövőben. Egyes populációk, mint a fent említett kaliforniai barna pelikán vagy az oroszlánfóka már most szenved az szardíniaállomány hanyatlása miatt. A Nemzeti Éghajlati Adatközpont megállapította, hogy az összeomlás mintegy 1600 oroszlánfóka alultápláltságáért felelős.

A természetes virágzó-hanyatló ciklusok évtizedekig is eltartanak, azonban a halászati módszerek mindezt jelentősen súlyosbítják. Emiatt a szardínián élő fajoknak akár több szezonon is át tartó élelemhiánnyal kell szembenézniük. A legtöbbjük nagy valószínűséggel túléli, azonban a helyreállás hosszú és nehéz folyamat. Minden egyes születés nélküli év kisebb és öregebb populációt eredményez.

A galapagosi kéklábú szula helyreállása azonban lehet, hogy nem fog bekövetkezni. Számukra nem nagyon van alternatív táplálékforrás a szardínián kívül, és szinte a teljes étrendjük erre az egy fajra épül.

Nehéz megmondani, hogy milyen jövő vár a szardínia állományokra és a tőlük függő fajokéra. Annak ellenére, hogy a Csendes-óceáni Halászati Gazdálkodási Tanácsot heves kritika éri, sokan úgy tartják, hogy a szardínia csendes-óceáni populációi még mindig jól vannak szabályozva a többi szardínia populációkkal összehasonlítva. A Nemzeti Éghajlati Adatközpont szerint a Chile, Peru és Japán partjainál zajló szardíniahalászat sokkal jobban túlhalássza az állományokat. Továbbá a gazdálkodás csak a törvényszerű halászatra vonatkozik, az illegális halászat pontos mértékéről nem is tudunk.

 forrás: http://www.salon.com/2015/01/25/where_did_all_the_sardines_go_partner/

Na végre eljött a Coming-out ideje is, a Zöld Ella blog készített velem egy interjúsorozatot a halászat és a halfogyasztás témájában, itt tekinthetitek meg az első részt:

 

 

Itt található a teljes cikk:

http://zoldella.blog.hu/2014/12/05/kizabaljuk_az_oceant_2050-re

Úgy tűnik, hogy elindult a kötélhúzás a kékúszójú tonhal kapcsán. Az egyik oldalon az állományok helyreállásáról regélnek, míg a másikon a kipusztulás vészharangját kongatják. Akkor most, hogy is állunk? Hogy is úszik ez a hal? Nézzük át, hogy mi történt a közelmúltban.

A hét elején ért véget az idei Atlanti Kékúszójú Tonhal Védelmére Létrehozott Nemzetközi Bizottság (ICCAT) éves nagy találkozója, ahol a legfőbb napirendi pont a halfaj halászati kvótájának meghatározása volt. A tonhalászok bizalommal tekintettek a találkozó felé, mivel szakértők az állományok jelentős növekedéséről számoltak be a nyugati populációk kapcsán.

bluefin_tuna-AP070305143086.jpg

Az atlanti kékúszójú tonhal két jelentős populációval rendelkezik. A nagyobb létszámú szaporodási helye a Földközi-tenger, ezért gyakran csak mediterrán állománynak nevezik. A kisebb példányszámú állomány ívóhelye a Mexikói-öböl, és a vándorlási útvonala általában észak felé tart. Mivel mindkét állomány hatalmas területeket jár be, keresztülszelve az óceánt, ezért gyakran keverednek össze egymással. Mivel általában különböző halászati kutatók vizsgálják a két különböző populációt, így nehéz megállapítani, hogy melyik pontosan mekkora példányszámmal rendelkezik. Már eleve a hatalmas vándorlás megnehezíti a kutatók dolgát.

Nem sokkal az ICCAT találkozó előtt amerikai kutatók pozitív híreket lebegtettek. A legújabb felmérésük ugyanis arra az eredményre jutott, hogy a nyugati állomány az elmúlt évek elővigyázatos halászati gazdálkodásának köszönhetően jelentősen megnövekedett, egyesek szerint akár 70%-kal is. Úgy tűnik, hogy a döntéshozókat sikerült is meggyőzni az eredményekkel, most hétfőn a találkozón végül úgy döntöttek, hogy a nyugati állományok teljes kifogható kvótáját 14%-kal növelik meg az előző évihez képest (2000 tonnára), míg a mediterrán állományét 20%-kal, 15.821 tonnára, továbbá 20%-kal növelve az elkövetkező két évben egyaránt. Az ICCAT szerint ez a mérsékelt emelés nem veszélyezteti az állományokat, azonban a Pew Environment Group környezetvédelmi csoport szerint az állományuk annyira túl van halászva, hogy megengedhetetlen bármilyen mértékű kvótaemelés is.

Az ICCAT hozzáállása hűen tükrözi azt a fajta hozzáállást, ahogy a halászati gazdálkodó szervezetek viszonyulnak a halállományokhoz. Valóban, nagyon szép képet fest az, ha már akár kétszer annyi kékúszójú úszkál az amerikai keleti partoknál, és nem akarom elidegeníteni az ottani halászati gazdálkodás sikerét. Azonban vannak fogalmak, amiket szerintem kissé máshogy kéne értelmezni. Az elmúlt időszak híreiben és jelentéseiben több ízben találkoztam az „abundant”, vagyis „bőséges” szóval. Nem vitatható, hogy az előző évekhez képest az állomány mostanra bőséges, de vajon mit olvasunk le arról a képről, ha az eredeti, az ipari halászat beindulása előtti állapotokkal hasonlítjuk össze? Azt hiszem, ebben az esetben nyugodtan használhatom a siralmas szót. Még az ún. „bőséges” és „helyreállt” állapotok is pusztán a 15%-a az ötvenes évekbeli állapotokhoz képest.

Nem csak a halállományokat, hanem a halállományok és a halak méretéről alkotott képünket is helyre kell állítani. Ha mindig csak az előző egy-két éves periódus szolgál referenciapontként, akkor szépen lassan valóban a nulla felé fogunk konvergálni. Callum Roberts halászati szakértő fedezte fel egyik kutatása során, hogy a mostani halászok ugyanolyan széles mosollyal és büszkén tartanak a kezükben egy 6-7 kilós tőkehalat, mint ahogyan a nagyapjuk tette anno ötven évvel ezelőtt egy negyvenkilóssal. Már rég nem tudjuk, hogy mit is jelentenek valójában a bőséges halállományok és a méretes példányok.

Az atlanti tonhalászok örömujjongásával szemben a Csendes-óceánon a vészharangok zúgása hallatszik. A Természetvédelmi Világunió (IUCN) a csendes-óceáni kékúszójú tonhalat átsorolta a „kevésbé érintett” fajokból a „sérülékeny” fajok közé. Mindez azt jelenti, hogy a halfajra igenis leselkedik a kihalás veszélye. Ez egy erős jelzés a szervezettől, hogy már nem úgy kell rá tekinteni, mint egy alacsony számú erőforrás, amelyből kevés áll rendelkezésre, hanem mindez azt jelzi, hogy ha így folytatjuk, akkor el is fog tűnni hamarosan. A csendes-óceáni kékúszójú tonhalak szabályozása sokkal gyérebb, mint az atlanti vizeken, nincsen korlátozva a kifogható mennyiség, és az illegális halászati aktivitás is sokkal intenzívebb ebben a térségben.

A kötélhúzás elindult. A múlt héten még Japán leghíresebb sushi szakácsa, Jiro is azt nyilatkozta, hogy ha nem alakítjuk át hamarosan a sushik alapanyagát, akkor még egy évtizeden belül magától át fog alakulni, ugyanis eltűnnek azok a manapság még népszerű fajok (főleg a kékúszújó és az európai angolna), amelyek miatt sok ínyenc ezeket az éttermeket látogatja. Japán egyre óvatosabb. A halászati minisztériumuk már nem ajánlja, hogy Mexikóból vegyenek a halkereskedők kékúszójút, mivel ott a példányoknak több mint 90%-a az ivarérettség előtt kerül zsákmányolásra. Továbbá nem építenek már több tonhalfarmot sem, ahol a kisebb egyedek hizlalják fel. A kínai középréteg azonban rákapott a sushira, két év alatt 50 millióval nőtt a sushifogyasztók száma az országban.

Mi lesz veled kékúszójú? Sajnos senki sem tudja, de a sorsa a mi kezünkben van.

Manapság az illegális halászat akkora mértékűvé és fenyegetővé vált, hogy már akár a nemzetközi drogkereskedelemmel említhető egy lapon (Amúgy ez a két tevékenység gyakran összekötődik.). Az okokat talán nem túl bonyolult feltárni: a halászok csalnak, mert megtehetik. A tengerek túl óriásiak ahhoz, hogy állandó felügyeletet lehessen felettük tartani, a fogásokat könnyű egybevegyíteni, a hajókat át lehet nevezni, festeni stb., a csalási lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen. A nagytestvér azonban hamarosan már a halászokat sem hagyja szem elől.

Ha eddig azt hitted, hogy a Kárpátok medencéjében pusztán annyival járulhatsz csak hozzá az illegális halászat elleni küzdelemhez, hogy rászólsz Pista bácsira a Balaton partján, hogy engedje már vissza azt a pontyot, mert csak alig huszonnyolc centi, akkor tévedsz. Az Oceana, a Google és a SkyTruth végre lehetőséget biztosít arra, hogy a fotelforradalmárok is felvegyék a küzdelmet a csaló halászok ellen.

skytruth-gfw-flag_states-854x480_colorcorrected.jpeg

Az Oceana elnevezésű tengervédő szervezet egy olyan projektbe kezdett, melyben mindenki, otthon a számítógépe előtt ülve nyomon követheti a halászhajók tevékenységét, útvonalát. A szoftver kidolgozásában a SkyTruth nevű non-profit szervezet segédkezett, akik korábban már több olyan digitális térképészeti programot kidolgoztak, melyekben olyan tevékenységek követhetőek nyomon, mint például a rétegrepesztés vagy a lángoló olaj- vagy gázmezők. A mostani projekt a Global Fishing Watch nevet viseli, és a múlt héten került bemutatásra a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) sydneyi konferenciáján. A prototípusba még csak a 2012-ben és 2013-ban rögzített útvonalakat és tevékenységeket lehetett nyomon követni, azonban a végleges verzióban már a szinte valós idejű megfigyelés kerül bele, pár óra vagy egy nap lesz csak az eltérés, ami épp elegendő arra, hogy még időben közbe lehessen lépni.

Jelenleg már négy műhold segíti a program működését, melyek minden fontos információt begyűjtenek a hajókról: az azonosítójukat, a jelenlegi helyzetüket, a haladási irányukat. Ez az ún. AIS, vagyis az automata azonosító rendszer, mellyel minden nagyobb hajónak rendelkeznie kell. A program nehézsége az, hogy sokféle hajókról érkeznek az információk, mint például olajtankerek, haditengerészeti hajók, vagy éppen nagyobb jachtok, a programnak végül ki kell válogatnia a halászó hajókat.

Habár a Global Fishing Watch az egész világon rajta tartja szemét, azért sajnos minden halászati tevékenységet így sem képes megfigyelni: a kisebb hajóknak ugyanis nem szükséges AIS-el rendelkezniük, továbbá egyes illegális halászok pusztán kikapcsolják a rádiót, ha a tiltott területre érnek.

Egyelőre még nem nyilvános a program használata, azonban Paul Woods, a SkyTruth egyik vezetője elmondta, hogy minden technikai lehetőség adott arra, hogy mindenki számára, otthonról hozzáférhetővé váljon, és reményeik szerint erre hónapokon belül sor is kerül.

A legfontosabb funkciója az lenne, hogy megfigyelhetővé váljanak azok a tengeri védett területek, melyeken tilosak a halászati tevékenységek folytatása. A program segítségével szinte akárki azonnal észlelheti, és jelentheti a hatóságnak, ha valaki a tiltott zónába merészkedik.

Még ha nem is vágyunk arra, hogy órákon keresztül bámuljuk a térképet, hogy mikor tűnik fel rajta egy sárga folt, még akkor is érdemes rátekinteni, hogy az ember teljes egészében lássa, hogy mennyi hajó fossza ki éppen a tengerek élővilágát.

Itt egy kis ízelítő videó a Global Fishing Watchról:

https://www.youtube.com/watch?v=fn2JXmCUo30&feature=youtu.be

Vészjósló hírek érkeztek a new englandi halászati kutatóktól, akik szerint a new englandi atlanti tőkehal állományoknak hasonló összeomlással kell szembenézniük, mint ami a nyolcvanas, kilencvenes években az északi populációkat sújtotta.

fishermenarticle.jpg

Az amerikai Nemzeti Éghajlati Adatközpont (NOAA) szerint azonnali intézkedésekre van szükség, olyanokra, mint például a Maine-öböl tőkehal halászatának beszüntetésére, és további halászati korlátozások bevezetésére. Kutatók szerint ez a tőkehal halászat legnagyobb válsága, mellyel az elmúlt negyven évben szembe kellett néznie.

Az amerikai Nemzeti Halászati Ügynökség (U.S. National Marine Fisheries Service) becslése szerint az öböl atlanti tőkehalállománya alig 3-4%-a az eredetiének, a három évvel ezelőtti értékekhez képest is 13-18%-kal kevesebb. A New Englandi Halászati Gazdálkodási Tanács felkérte a Nemzeti Éghajlati Adatközpontot, hogy azonnali gazdálkodási intézkedéseket dolgozzon ki a hanyatló állományok megmentésére.

Ha nem történik hamarosan változás, akkor bekövetkezhet a térségben ugyanaz, mint amire 1992-ben senki sem számított Kanadában: a kormány elrendelte az atlanti tőkehal halászat azonnali beszüntetését. Az állományok az azóta eltelt több mint 20 év alatt sem álltak helyre. Az ottani halászati ipar már nagy részben a garnéla és más rákfélék halászatára tért át.

George Rose, a Tengeri Halászati Ökoszisztéma Kutatóközpont (Marine Institute’s Centre for Fisheries Ecosystems Research) igazgatója szerint a new englandi állományváltozás hasonló mintázatot követ, mint ami a kilencvenes évek elején volt tapasztalható az újfundlandi állományoknál. Abban az időkben is az volt tapasztalható, hogy a klimatikus változások adták meg az utolsó döfést a populációknak. Akkoriban a vizek hirtelen lehűlése okozta a végső csapást, most azonban az óceánok melegedése okozhat hasonlókat. Igazából mindegy milyen irányú a változás, a tőkehalnak egyik sem megfelelő.

A történelem megtanított minket, hogy mi történik abban az esetben, ha nem cselekszünk, reméljük a halászati gazdálkodók tanultak a múlt tapasztalataiból.   

6 komment

Címkék: usa tőkehal

Hétfőtől Izrael újra engedélyezi a gázai halászoknak, hogy 2007 óta először halat exportáljanak Ciszjordániába. Az első szállítmány egy szimbolikus, 730 kilogrammnyi halcsomag volt.

PhotoBlog_GAZA (6).jpg

Az izraeli blokád az óta tart, amióta a Hamász megszerezte a hatalmat, különböző megszorításokkal igyekeznek elszigetelni őket, csökkentve ezzel az erejüket.

Adel Attallah a Palesztin Mezőgazdasági Minisztériumtól hozzátette, hogy a szállítmánnyal Izrael szándékát próbálják tesztelni. „Nem fogjuk teljesen szabaddá nyitni a kapuinkat az export számára.” – mondta.

Gáza a blokád előtti időkben 1200 tonna halat szállított Ciszjordániába évente. Az augusztus végén kötött fegyverszüneti egyezményben Izrael engedélyezte a gázai part menti halászati zóna kibővítését 6 tengeri mérföldre, melyet fokozatosan 12 mérföldre fognak növelni.

Attalah hozzátette, hogy a mostani fogás 60%-kal kevesebb, mint az a négyezer tonnás fogás volt, melyet még a 12 mérföldes zóna idején voltak képesek zsákmányolni.

Egyelőre két gázai halkereskedőnek engedélyezték a ciszjordániai értékesítést, akik garnélával, vörös csíkossügérrel és rákokkal látják el a fogyasztókat. Egyikük a csomagra még egy matricát is ragasztott az alábbi felirattal: „Friss hal, egy palesztin termék Gázából.”

Az elmúlt három év alatt negyedszerre is elbukott az a terv, hogy az Antarktisz körül két hatalmas területű védett tengeri terület kerüljön kialakításra. Oroszország ismét blokkolta a döntés megszületését.

ross_sea.jpg

Az Antarktisz tengeri élővilágának védelmével foglalkozó bizottság (CCAMLR) hobarti találkozójának egyik fő témája a Ross-tenger és a kelet-antarktiszi területek védetté nyilvánítása volt. Azonban a 24 résztvevő országnak és az EU-nak nem sikerült konszenzusra jutnia. Az egyezmény mintegy 2,5 millió négyzetkilométernyi területet fedett volna le, és az egész háttere tudományos javaslaton alapult, mely szerint az antarktiszi élővilág megőrzése kulcsszerepet játszik a világ tengerein megóvása érdekében.

A CCAMLR találkozók konszenzus alapúak, ami azt jelenti, hogy Oroszország ellenvéleménye egymagában képes blokkolni a teljes folyamatot. Több olyan halászó ország is elfogadta az egyezményt, amelyek korábban szkeptikusak voltak a javaslattal kapcsolatban, ezek közé tartozik például Norvégia és Ukrajna is. Viszont a korábban semleges oldalon álló Kína most az oroszok oldalára állt.   

Egyes küldöttek szerint Oroszország hozzáállása a krími helyzet miatt kialakult diplomáciai feszültségeknek köszönhető, továbbá amiatt, hogy egyesek az oroszokat vádolják a maláj utasszállítógép lelövésével. Lyn Goldsworthy a találkozón résztvevő egyik aktivista elmondta, hogy mikor az orosz delegáltak megérkeztek a találkozóra, hozzátették, hogy semmilyen új környezetvédelmi egyezményt nem fognak aláírni a geopolitikai helyzet miatt. Más küldöttek szerint az ukrán szituáció pusztán egy kényelmes kifogás Oroszország számára, hogy a halászati érdekeit továbbra is fenn tudja tartani.

Oroszország különösképpen a ross-tengeri védett terület kialakítását ellenezte, és a találkozó végén hozzátették, hogy a következő évi összejövetelen hajlandóak tárgyalni a kelet-antarktiszi területekről.

 

Valójában, hogy mi lesz a halállományok jövője, ha így folytatjuk az ipari halászatot, senki sem tudja. Arról is csak becsléseink vannak, hogy mennyi hal úszkál a tengerekben, halakat számolni nem olyan egyszerű, mint mondjuk fákat. Azonban a történelem példái mindenképpen óvatosságra intenek bennünket.

1992-ben ugyanis bekövetkezett az, amiről sokan hitték, hogy soha nem történhet meg. Ebben az évben Kanada úgy határozott, hogy beszünteti az atlanti tőkehal halászatát, mivel az állományok a kimerülésig lettek halászva. Egyik napról a másikra 40ezer halász vesztette el a munkáját, és a halállományok annyira lecsappantak, hogy még több mint 20 évvel a moratórium után sem álltak helyre. 1992-re egy olyan forrás veszett el, amely közel annyira formálta át a világtörténelem menetét, mint mondjuk az aranyásás.

cod-fishing-2-1921-ci.jpg

A tőkehal már a középkor eleje óta fontos szerepet tölt be a tengerparti európai országok kultúrájában, szinte mindegyik nemzetnek megvan a saját tőkehalból készült étele. A bőséges északi-tengeri állományok idején a kereslet mértéke nem is azon múlott, hogy ki mennyit képes zsákmányolni, hanem hogy mennyire képesek eltárolni azt. A skandináv népek a só szűkössége miatt a levegőn szárítás segítségével konzerválták a halfiléket, míg a mediterrán népek sóval tartósították. Különös módon a 15. század elején a legnagyobb tőkehal kereskedők a baszkok voltak. Hajóik folyamatosan csordultig voltak pakolva tőkehallal, habár sem az angolok, sem a norvégok, sem pedig az izlandiak nem láttak egy baszk hajót sem az Északi-tengeren halászni.

A híres felfedezőt, John Cabotot furdalta a kíváncsiság, hogy vajon mégis honnan hozzák ezt az irdatlan mennyiségű halat. 1497-ben indult expedícióra, hogy megtalálja a titokzatos baszk hallelőhelyet. Ez az utazás juttatta el végül őt Újfundland és Labrador partjaira, ahonnan hazatérve arról számolt be, hogy olyan bőségesen úszkálnak a tőkehalak a part közeli vizein, hogy nem is kell háló, hanem pusztán a kosarat belemerítve a vízbe roskadásig lehet pakolni a hajókat.

A felfedezés után szinte az összes európai halászó nemzet célpontjává váltak az ún. észak atlanti „tőkehalpadok”, és a történelem egyik kulcsszereplőjévé vált. Ezzel kereskedtek a rabszolgákért cserébe, ezzel etették a karibi cukornád ültetvény munkásait és még az amerikai függetlenségi tárgyalások egyik kritikus pontja is a halászati jogok biztosítása volt.

Hogy mégis szinte a történelem süllyesztőjébe került ez az emblematikus hal (számos amerikai hivatal falán a mai napig megtalálható fából faragott tőkehal, szimbolizálva a függetlenséget), abban Darwin evolúciós elmélete is nagy szerepet játszott. Darwin evolúciós elmélete talán nem terjedt volna el annyira, ha nincs neki a „buldogja”, Thomas Henry Huxley, aki fontos szerepet játszott a teória elfogadtatásában. Huxley, a híres angol biológus nem teljesen értett egyet Darwin elméleteivel azonban több előadásban, cikkben és vitában is megvédte azt. Továbbá prominens szereplője volt a brit halászati bizottságnak is. Mark Kurlansky, a Cod: A biography of the fish  that changed the world (Tőkehal: Életrajz arról a halról, mely megváltoztatta a világot) című könyv írója úgy véli, hogy ha Huxley nem áll ki az evolúciós elmélet mellett a halászat szabályozása kapcsán, akkor talán ma nem lennének üresek a tőkehalpadok. Huxley a bizottság tagjaként azt tanácsolta, hogy folytatni kell a halászat ezen mértékét, minden túlhalászatról szóló elmélet tudománytalannak bizonyul.

huxleyyounger.jpg

Azzal érvelt, hogy az evolúciós fejlődés miatt képtelenség túlhalászni az állományokat, csak a gyengébb egyedek kerülnek kifogásra, az erősek ugyanis alkalmazkodni fognak a halászati módszerekhez és úgy fejlődnek, hogy ki tudják védeni azt.

Huxleynak sajnos nem lett igaza, a történelem megmutatta, hogy nem az alkalmasabb tőkehalak úszták meg, hanem pusztán a szerencsésebbek. Később pedig már azok sem. 

4 komment

Címkék: tőkehal

A felkelő nap országa úgy tűnik, hogy végre tényleg felkel. És talán nem egy toro, vagyis egy kékúszójú tonhalból készült sushi kerül a reggelire. Mivel a világszerte kifogott kékúszójú tonhalak 80%-a Japánban kerül értékesítésre, így joggal állítható, hogy a tengerek királyának a sorsa az ő kezükben nyugszik. Eddig úgy tűnt, hogy szemet hunytak minden olyan elemzés felett, mely felhívta a figyelmet arra, hogy a kékúszójúaknak a kihalás veszélyével kell szembenézniük. Pedig a csendes-óceáni állományuk már csupán a 4%-a az ipari halászat előtti időkhöz képest.

bluefin-tuna_478_600x450.jpg

2012-ben már megtettek egy kis lépést azzal, hogy a japán kormány elrendelte, hogy nem épülhet új tonhalfarm Japánban. (Hozzá kell tenni, hogy kékúszójú tonhalat nem sikerült még kifizetődően fogságban szaporítani, a farmokon pusztán a vadon fogott fiatal példányok kerülnek felhizlalásra.)  A második lépésükről is írtam anno, melyben úgy határoztak, hogy felére csökkentik a fiatal, vagyis a 30 kilógrammnál kisebb kékúszójúak zsákmányolását.

A japánok lehet, hogy tényleg komolyan gondolták mindezt. A kormány halászati ügynöksége ugyanis múlt szombaton azt javasolta az importőröknek, hogy lehetőleg ne vásároljanak Mexikóból származó kékúszójú tonhalat. A javaslat egyelőre nem kötelező erejű, pusztán ajánlás a kereskedők felé. 2012-ben Mexikó mintegy 5280 tonna fiatal kékúszójút zsákmányolt, mintegy felét a területen fogott példányoknak.

Most héten zajlik az Amerika-közi Trópusi Tonhalbizottság éves találkozója, ahol az egyik fő pont Japán javaslata, hogy felére csökkentsék a fiatal kékúszójú tonhalak kifogását. Mexikó egyelőre rendíthetetlen a javaslat hatályba léptetése kapcsán, de Japán bízik, hogy a gazdasági nyomás képes jó útra téríteni őket.