Már többször használtam ezt a retorikai szófordulatot, hogy halakat számolni sajnos nem olyan egyszerű, mint fákat. A halállományok becslése általában kétféle módon zajlik: akusztikus radarozással kombinált kísérleti halászattal, vagy pedig az egyszerűbb és olcsóbb technikai megoldást használva pusztán a halászati dokumentumokra támaszkodva. Higgyétek el nekem, hogy állományfelmérő kutatásokat végezni eszméletlen drága, és mivel a halállományok sok esetben közös erőforrásnak minősülnek, így nehéz ehhez megfelelő anyagi támogatásra szert tenni. Így legtöbbször marad a halászati statisztikák mélyébe való elmerülés.

Az egész pusztán egyszerű logikai elméleten alapul: ha egy halász azonos időmennyiséget és energiát befektetve kevesebb halat képes fogni, akkor valószínű az állomány mérete csökkent. A gyakorlatban ez inkább úgy néz ki, hogy mivel a halász igyekszik legalább a kvótájához vagy ha nincs, akkor a költségei fedezéséhez elegendő halat zsákmányolni, ezért a számolás legtöbbször azon alapul, hogy egy adott mennyiségű halat mennyi idő alatt és mennyi energiával volt képes az illető kihalászni. Ez a halászati menedzsmentben a klasszikus CPUE mérőszám (catch per unit effort, ha beledöglök sem találok rá megfelelő magyar kifejezést, szabad fordításban talán azt mondanám, hogy egységnyi erőfeszítésre jutó fogás aránya), ha a CPUE növekszik, akkor a halállomány is növekedett, ha pedig csökken, akkor pedig valószínűleg lecsökkent a populáció. De mivel a biológiával játszunk, így ez az elmélet nem teljesen állja meg a helyét.

A halak is élőlények, a viselkedésük pedig egyrészt fajonként változik, másrészt hajlamosak a szokásokon változtatni. Itt jön a képbe az a helyzet, amikor a CPUE kvázi használhatatlan. A hiperstabilitás. Számos halfaj hajlamos időről időre egy bizonyos szűkebb területen összegyűlni, legyen ez akár reprodukciós vagy éppen táplálkozási ok. Ezeket a helyeket a halászok is viszonylag jól ismerik, és képesek kevés energiabefektetéssel sok halat zsákmányolni. Ilyenkor a fogási mennyiségre eső erőfeszítési egység szinte egyáltalán nem változik, azonos idő alatt képesek kifogni ugyanazt a mennyiségű halat úgy, hogy mindeközben az állomány egyre csak hanyatlik. Előfordulhat az is, hogy egyik évben még bőséges a fogás, a következő évben meg szinte teljesen eltűnik a halállomány.

A legjobb példa a hiperstabilitásra a kanadai tőkehalállományok 1992-es összeomlása. Az utolsó pillanatig nem volt előre vetíthető, hogy a populáció egyszer csak eltűnik. Habár sok halászati menedzser figyelmeztetett a veszélyre, de mivel a halászok folyamatosan bőséges fogással tértek haza, így a veszély elkendőzve maradt.

A legtöbb korallszirteknél történő halászat is a hiperstabilitás problémájával küzd. Ezeken a helyeken az akusztikus állománybecslés szinte teljesen hiányzik, az aggregáló halfajok pedig folyamatosan fals képet mutatnak az állományukról a CPUE alapján. Így járt a púposfejű papagájhal is, sokáig úgy tűnt, hogy a populációja stabil, egészen addig, míg egy helyszíni búváros felmérés erről teljesen más képet mutatott. Jellemző amúgy, hogy a csökkenő létszámú állományok hajlamosabbak a szűkebb területre eső összetömörülésre.

A hiperstabilitás ellentéte a hiperkimerítés, mikor úgy tűnik, hogy az állomány csökkent, azonban csak a halak változtatták meg a helyüket, vagy pedig az idősebb példányok megtanulták hatékonyabban elkerülni a halászhálót.

Nem mondanám emiatt, hogy a CPUE használata teljesen felesleges lenne, csupán figyelembe kell venni a halak viselkedési jellemzőit és a vándorlási szokásaikat.