A legjobban talán a tenger háziasítása kifejezés írja le azt a folyamatot, ami manapság zajlik a halászati ipar és a haltermelés terén. 2012-ben az akvakultúra volumene utolérte a vadon fogott halak mennyiségét, és a tendencia azt mutatja, hogy az előbbi hamarosan jócskán le fogja hagyni az utóbbit. Egy olyan folyamatnak vagyunk most részese, ami más állatfajok esetében jóval korábban bekövetkezett és a mostani helyzetük már-már természetesnek fogható fel. Ma már senki nem gondol arra, hogy mit keres pulyka az amerikai kontinensen, szarvasmarha Japánban, vagy éppen disznó Ausztráliában. A halak „deportációja” azonban egy egészen új folyamat, melynek még csak az alkonyatán vagyunk. Habár már pár évtized alatt így is eljutottunk oda, hogy jelenleg Chile a világ második legnagyobb lazactermelő országa (Norvégia után) úgy, hogy a lazac nem él Chile partjainál, sőt az egész déli féltekén sem. Az utóbbi években már Ausztrália, Új-Zéland és Kína is lazactenyésztésbe fogott, kialakítva ezzel a világon a leggyorsabban fejlődő mezőgazdasági iparágat.

Az intenzív állattenyésztés rendkívül megnövelte a szektor termelékenységét, habár amikor a sertéstenyésztés intenzív gazdálkodási üzemekre váltott át, az iparág azzal érvelt, hogy a CAFO-k, vagyis a koncentrált tenyésztési üzemek állatjóléti szolgálatot teljesítenek mindazzal, hogy a malacok már nincsenek kitéve a szabadban az időjárás viszontagságaink, továbbá a zárt telepek biztonságot nyújtanak számukra, és a malacok farkának a levágása és a kasztrációjuk is a békésebb életmódhoz járulnak hozzá a csökkentett agresszió kapcsán. Eléggé sántítanak ezek az érvelések, a fő cél a minél hatékonyabb termelés minél alacsonyabb költségen. Azonban a koncentrált állattartás rendkívüli biztonsági intézkedéseket igényel, a legkisebb fertőzés is akár az egész állományt romba döntheti. Az intenzív lazactenyésztés esetében mindez sokkal komplikáltabb, mivel a telepek pusztán a nyílt tengeren lebegő „ketrecek”, ami maximum a nagyobb testű ragadozók ellen nyújt védelmet.

red_tie.jpg

Idén februárban be is következett a chilei tenyésztők rémálma. Chile Los Lagos régiójában egy mérgező algafaj kezdett burjánzani, mely pestisjárványszerűen söpört végig a terület lazactelepein. Március közepére mintegy 25 millió példány pusztult el, melyek össztömege elérte a 90ezer tonnát. Anyagilag kifejezve a kár elérte a 800 millió dollárt is. Egyes telepek, mint például a Blumar’s Caicura „lazachizlalda,” 100%-os halálozást dokumentáltak, magyarul a teljes állomány elpusztult. Ha a teljes chilei lazacipart vesszük alapul, akkor az ország lazacállományának a 15%-át elvesztette mintegy három héten belül. Habár az elhullott példányok nem mennek teljesen veszendőbe, pusztán halliszt készül belőlük, de mindez töredéke az eredeti értéküknek. Felipe Manterola, a chilei lazactenyésztők szövetségének a szóvivője elmondta, hogy ez az algavirágzás, amit a lazacosok már csak „vörös árnaK” hívnak, teljesen természetes folyamat és semmit nem tudnak tenni ellene.

Nem ez volt az egyetlen dolog, mely az utóbbi időben a lazacipart sújtja. Az intenzív haltenyésztés jelentősen függ a rendelkezésre álló halliszttől és annak árától. Dél-Amerika szintén kiemelkedő szerepet tölt be a világ halliszt-előállításának piacán. Peru a világ harmadik legnagyobb halászó nemzete úgy, hogy halászata szinte kimondottan egyetlen fajra épül: a perui szardellára, mely pusztán takarmányozási célokat tölt be. 2014-re azonban ez a halfaj állománya olyan jelentősen lecsökkent, hogy a perui hatóság beszüntette a korábban novemberben esedékes második halászati szezont. Peru halliszt-exportja 30%-kal csökkent a tavalyi évhez képest, mely a legalacsonyabb értéket mutatja az elmúlt hat évben. Az elmúlt két évben tapasztalt alacsony fogás egyik (habár nem az egyetlen, szakértők szerint az állományokat a túlhalászás sújtja) legfőbb oka az El Nino hatás. Peru partvonala egy ún. feláramlási zónában fekszik, vagyis a széljárás a szárazföld felől a nyílt óceán felé fújja a víz felszíni rétegét, de mivel a víztömeg egyensúlyra törekszik, ezért az alsó réteg feláramlik a felszínre, tápanyagot biztosítva ezzel a tápláléklánc elsődleges termelőinek. A Peru partjánál található Humboldt feláramlási zónát a világ legtermékenyebb vízi területeként tartják számon. Durván 7 évenként azonban megváltozik a szélirány, így drasztikusan lecsökken a tápanyagok „forgalma”, mely az egész ökoszisztémára hatással van.

humboldt.jpg

Az alacsony halliszt előállítás a lazactenyésztésre is számottevő negatív hatást gyakorol. Az ára jelentősen megugrik, az alacsony rendelkezésre álló halliszt pedig alacsonyabb termelést eredményez. Mind az El Nino hatás, mind pedig a „vörös ár” nevű algavirágzás olyan természetes folyamat, melyet az iparág nem képes kiküszöbölni, és csak imádkozhatnak, hogy sokáig ez nem következik be újra. Felmerül azonban a kérdés, hogy hiába a nagyvolumenű ipari terjeszkedés, ha mindez ennyire sérülékeny. A globális piac stabil kínálatot szeretne látni, azonban ezek szerint nem biztos, hogy a lazactenyésztés az az iparág, amely ezt biztosítani tudná. Háziasítjuk a tengert, de vajon meg is tudjuk szelídíteni?

Óceánjaink és tengereink Földünk mintegy kétharmadát borítják, és azt gondolnánk, hogy hemzsegnek benne a halak. 1609-ben Hugo Grotius holland ügyvéd és filozófus megjelentetett egy könyvet, a Mare Liberumot, vagyis a tengerek szabadságát, melyben azt javasolta, hogy a tengereknek mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie, mind a hajózás, mind pedig a halászat terén. Érvelése abból állt, hogy a források kiapadhatatlanok, és képtelenség annyi halat valaha is kifogni, ami minderre negatív hatással lenne. A túlhalászat, mint kifejezés a halászat iparosodása után került be a köztudatba, a II. Világháború olyan jelentős technikai fejlettséget biztosított a halászati ipar számára, amely esélyt sem kínált az ellenfélnek. Az emberek közötti háború véget ért, és az ötvenes évektől a halak ellen indítottunk hadjáratot.

mare_liberum.jpg

Grotius érvelése akkoriban elfogadhatónak bizonyult, ha csak rátekintünk a térképre és látjuk óceánjaink és tengereink hatalmas elterülését. Azonban a kereskedelmi szempontból értékes halállományok ennél sokkal kisebb részre koncentrálódnak. A globális halzsákmányolás 87%-a a partvonaltól számított 200 tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld= 1852 méter) zónára korlátozódik. Pusztán azért, mert ezek a területek bővelkednek a leginkább tápanyagokban. Az ún. feláramlási zónák, vagyis azok a partszakaszok, ahol a tengeráramlatok a felszínre hozzák a tengerfenéken lapuló tápanyagokat, csupán vízterületeink 3%-át teszik ki, azonban a globális fogások 40%-áért felelősek.

De mégis mekkora is az a globális fogás? Ha meg szeretnénk tudni, hogy mennyi halat fogott ki a világ az adott évben, akkor a legegyszerűbb módon az Élelmezési és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) évente összeállított adatait vehetjük alapul, és a legtöbb halászati szakértő és civil szervezet is ezt teszi. Az adatok szerint az elmúlt 20 évben az éves fogás nem változott jelentősen, durván 90 millió tonna körül mozog. Mivel minden évben képesek vagyunk ugyanannyi mennyiségű hal kifogására, így könnyedén juthatunk arra a téves következtetésre, hogy a kereskedelmi halállományok stabilak. Az ördög számadatok mögött lapul. Ez az adat egyrészt csak a legálisan kereskedelmi forgalomba kerülő halmennyiséget mutatja, másrészt az adatok benyújtása az adott országok által önkéntes alapú. Magyarán ha egy ország nem szolgáltat információt, akkor azt a jelentés nullának veszi, habár ez jelentősen távol áll a valóságtól. A globális halászati adatok szintén nem térnek ki a visszadobott halakra, vagyis az olyan fogásokra, melyek a zsákmányolás után elpusztulva kerülnek vissza a tengerekbe az alacsony kereskedelmi értékük, vagy a szigorú kvótaszabályozás miatt. Egyes becslések szerint minden ötödik kifogott hal ilyen sorsra jut.

Az illegális halászat által zsákmányolt halak szintén a statisztikák perifériáján kívülre kerülnek. A tengerek óriási mérete miatt az ellenőrzés rendkívül nehézséges, így a halászok csalnak, mert megtehetik. Az illegális halászat egy tág fogalom, magában foglalja a tiltott eszközök használatát, a kvóta feletti mennyiségek kifogását, a kifogható méretkorlátozás be nem tartását, a védett területen történő halászatot, a kijelölt szezonon kívüli zsákmányolást, vagy éppen az engedély nélküli tevékenységet. Tengerink az új „vadnyugat”, ahol rablóbandák leginkább egymás között folytatnak harcot az erőforrásokért a hatóságok látószögén kívül. A Világbank becslése szerint az illegális halászat éves szinten mintegy 10-30 milliárd dollár kárt okoz a gazdaságnak.

hekk.jpg

1992-ben Kanadában ÚJfundland partjainál bekövetkezett az, amire senki nem számított. A kanadai kormány moratóriumot hirdetett az atlanti tőkehal halászatára, mely halfaj a terület legmeghatározóbb kereskedelmi forrása volt. Kanada part menti vizei olyan szinten bővelkedtek tőkehalban, hogy legendák szerint a hátukon ki lehetett sétálni. Azonban a szabályozatlan halászat miatt a kilencvenes évek elejére az állománya teljesen összeomlott. Egyik napról a másikra 40ezer halász vesztette el a megélhetését, és az állományok még az óta sem álltak helyre. Manapság több olyan halállományunk is van, mely hasonló jeleket mutat.  A kvótaszabályozás hiányossága miatt a csendes-óceáni kékúszójú tonhal eredeti populációjának a 96,4%-a eltűnt. Az európai angolna már vörös listára került az Természetvédelmi Világunió (IUCN) kategorizálásában, vagyis a kipusztulás fenyegeti. Korábban a balatoni hekksütödék fő alapanyagául az európai csacsihal (merluccius merluccius) szolgált, azonban szinte már mindenhol csak a patagóniai gránátoshalat (Macruronus magellanicus) árulják hekk néven. Az Egyesült Államokban már a garnéla legnagyobb mennyiségben értékesített „seafood”, pusztán azért, mert az ökoszisztéma lerombolása után, a nagyobb testű halak eltűnését követően a populációjuk jelentősen megugrott. Lehet, hogy a vásárlót ez nem zavarja, mert a garnéla is finom, de mi lesz, ha már a garnéla is eltűnik?