Szilárd Leó híres magyar atomfizikus arról volt ismert, hogy órákat képes volt a kádban tölteni és a fizikáról elmélkedni. Később biológiával kezdett foglalkozni, és azt mondta, hogy többet nem képes a kádban maradni, amint a biológiáról gondolkodik közben, folyamatosan el kell hagynia a fürdőt egy új tény után kutatva. Feltételezem, hogy a halászati menedzsmentben dolgozók sem nagyon fürödnek kádban. Természetesen mindenki elfogult a maga szakterületével kapcsolatban, de nem túlzás azt állítani, hogy a halászati menedzsment az egyik legkomplexebb tudomány a mai világban. Talán emiatt is van az, hogy számos esetben kudarcot vallottak.

De mi is a probléma a halászati gazdálkodás szabályozásával? A kilencvenes évekig a halászati kvóták rendszere nem azt a célt szolgálta, hogy megóvjuk a halállományokat, hanem a nyilvános erőforrások a résztvevők közötti elosztását igyekezett biztostani. A teljes kifogható mennyiség meghatározása szinte kizárólag a halászati regiszterek alapján zajlott, ha az előző évben magas volt a fogás, akkor a következő évre szintén magas kvótákat határoztak meg, ha azonban jelentősen csökkent, akkor alacsonyabbat, vagy pedig egy időre lezárták az adott halászati területet. Sok esetben azonban az adott állomány akkor is összeomlott, amikor éppen alacsony halászati nyomás alatt állt. A helyzet orvoslására kezdték bevezetni a kilencvenes években a legnagyobb fenntartható hozam elvét, vagyis az adott állományból csak annyit szabad kifogni, amennyi a következő évben meg tud újulni, vagyis az adott populáció mindig szinten marad.

Ez azonban több problémát is hordoz magában. Az egyik az, hogy az elmélet szerint egy adott állomány 50%-ának a kifogása eredményezi a legnagyobb populációnövekedést, másszóval az állománysűrűség, az adott terület eltartóképessége és a rendelkezésre álló táplálék miatt ekkor növekszik legjobban az állomány. Megint ez az a pont, amikor Szilárd Leó valószínűleg ismét kiugrana a kádból. A biológia ugyanis nem vezethető le pusztán matematikai modellekkel. Egy adott populáció növekedése rendkívül komplex dolog, és a kifogható mennyiségek meghatározása szinte hazárdjáték. Manapság az említett matematikai modellek rendkívül összetettek, például az alaszkai pollock (a mekis halburger alapanyaga) állománybecslése során 772 különböző paramétert vesznek figyelembe. Ennek ellenére még így is sokszor kudarcot vallott a kísérlet. A halak populációnövekedése jelentősen eltér mondjuk más szárazföldi élőlényekétől. Az ember esetében ha ismerjük a jelenlegi népességet, a születési rátát, a gyermekhalandóságot, akkor kvázi könnyen extrapolálható egy adott népcsoport növekedése. A kereskedelmi halfajok ehhez képest máshogy viselkednek. Az axióma a halászati menedzsmentben az volt, hogy az adott állomány mérete szinte független a jelenlegi populáció méretétől, mivel egy példány is képes akár több millió utódot világra hozni. Ez részben igaz is, másrészt a populációdinamika nem ilyen lineáris. A halak is tudatos lények, a populáció nem egy kukoricaföld, ahol a vetés és a környezeti tényezők képesek előre vetíteni a várható terméshozamot. Ha egy adott állományban az idősebb példányok dominálnak, akkor a halászati menedzserek hajlamosak magas kvótákat megszabni, mondván, hogy a fiatalabb példányok képesek lesznek az állományt megújítani. Azonban az ívás nem egy teljesen ösztönös viselkedési forma. A fiatalabb példányok sok esetben az idősebb egyedeket követik, akik tapasztaltabbak abban, hogy hova és mikor érdemesebb leívni, maximalizálva a túlélési esélyeket. Ha viszont az idősebb példányok jelentős része eltűnik, akkor a fiatalabbak nem fognak rendelkezni ezzel a tudással, és olyan helyen ívnak le, ahol a körülmények sokkal zordabbak. Ez az ún. „spawning trap”, vagyis „ívási csapda”, nem egy esetben omlott össze egy állomány amiatt, hogy az ivarérett példányok nem a megfelelő helyen hozták világra az utódokat.

A környezeti kihívások és a fajok közötti interakció annyira nehezen modellezhető, hogy a halászati menedzsment sokszor kudarcba fullad. Mi sem írja le jobban, mint Charles Clover, az End of the line című könyv írójának sorai a kanadai tőkehalállományok összeomlása kapcsán: „Tudósok hada a világ egyik legjómódúbb és legfejlettebb országában sikeresen tönkretették a világ egyik leggazdagabb halászatát, úgy hogy évtizedeken keresztül győzködték magukat, hogy minden remekül megy.” Amerika másik pontján, Peru partjainál a szardella halászata a hetvenes évek több mint 10 millió tonnás fogása a nyolcvanas évek elején pár százezer tonnára esett vissza. Sokan a túlzott halászatot vádolták, ami részben igaz is, de a legfőbb ok az El Nino hatásban keresendő. Az El Nino évek alatt megszűnik a feláramlás a part menti vizeknél, a tápanyag nem jut el a vízfelszínre, így az alganövekedés és következésképpen az állati planktonállomány drasztikusan lecsökken. Mindez kihat a szardella populációjára, tápanyag hiányában az állomány nem képes megújulni. Hasonló figyelhető meg az Északi-tengeren is, azokban az években, amikor a Golf áramlat északi pereme északabbra tolódik, a termális sztratifikáció jelentősen megerősödik, tápanyaghiány lép fel, és az ún. „darázs-derék” fajok (egyes óceáni ökoszisztémákra jellemző a rendkívül sokszínű ragadozóállomány a tápláléklánc felső részén, és szintén sokszínű állati planktonállomány az alján, míg a kettő között általában kevés fajból álló, azonban óriási bőségben rendelkező csoport foglal helyet melyek fontos szerepet töltenek be az energiatranszferbe a tápláléklánc két végpontja között), mint például a sandeel, hering vagy a szardella állománya megsínyli mindezt.

 A probléma másik oka, hogy a kutatók azt feltételezik, hogy egy lecsökkentett állomány is hasonló populációdinamikát folytat, mint egy egészséges. Pedig egy állomány is hasonlóképpen viselkedik, mint egy egyed. Ha a populáció hirtelen lecsökken, azzal nem csak a mennyiség veszik el (ami erős újratermelődés esetén hozzávetőlegesen gyorsan helyreáll), hanem a genetikai változatosság is lecsökken. Mindez könnyen eredményezi az ún. „population bottleneck” effektet, vagyis a genetikai állomány gyenge marad az egymás közötti (kvázi beltenyészet) párosodások miatt.

Manapság egyes halászati gazdálkodási szervezetek igyekeznek a többfajú, hosszú távú stratégia kidolgozásán, ami egy olyan terület, hogy Szilárd Leó soha többet nem fürdene le. Az egyik kutatási terület a Balti-tenger, ami egy rendkívül specifikus ökoszisztémával rendelkezik. A part közeli vizek ún. brakkvizek, vagyis alacsony sótartalmúak. Egy szűk terület a tenger közepén mutat igazi tengeri körülményeket, ahol azonban a tenger feneke oxigénmentes, így a valódi tengeri fajok egy nagyon szűk részre koncentrálódnak, kialakítva ezzel egy különösen szoros interakciót egymás között. A legfőbb három faj a területen az atlanti tőkehal, a hering és a sprotni. Normális tápláléklánc úgy épül fel, hogy a tőkehal foglal helyet a tetején, alatta a hering, és a sprotni a legalján. Azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A hering ugyanis hajlamos fogyasztani a tőkehal ikráit és lárváját, a sprotni pedig szintén szívesen fogyaszt heringlárvát és tőkehalikrát is. Ez az ún. „predator pit”, vagyis „ragadozóakna”, ahol az egyes ragadozó fajok egymásra vannak utalva és nemcsak egymás vetélytársai, hanem prédái is. Itt kezdi el vakarni a fejét a halászati gazdálkodó, hogy hogyan lehet egy  ilyen ökoszisztémát úgy halászni, hogy a stabilitás ne boruljon fel. Ha túl sok heringet engedünk halászni, akkor a tőkehalnak kevés táplálék jut, és a kannibalizmusra való hajlandósága miatt a saját ivadékait kezdi el fogyasztani, ezáltal korlátozva az állományuk növekedését. Azonban ha sok a hering, akkor a hering képes több tőkehalikrát felfalni, ezáltal ő tartja alacsonyan a tőkehal állományát. Magyarán a tőkehal állománynak önmagában magasnak kell lennie, hogy stabilizálja a hering populációját. Ez az ún. „kultivációs effekt”. És ez csak egy példa, az interakciók száma még tovább sorolható. A halászati szakértőknek meghúzni azt a vonalat, amely mindegyik állományt stabilan tartja, szinte olyan, mint a legnagyobb prímszám keresése.

Akkor mi is a megoldás? Manapság sok halászati szakértő ezen töri a fejét, a probléma egyik fő forrása talán az, hogy túlságosan bíztunk a matematikai modellekben, és azt hittük, hogy mindez elegendő egy ökoszisztéma szabályozására. Jobban meg kellene  értenünk a halak életének komplexitását, a környezeti változások hatásait, és mindenképpen el kell mozdulni az évről évre megszabott halászati kvótáktól a hosszú távú szabályozások felé.