Hogy egy klasszikust idézve kezdjem, nem az vagy, amit mondasz, hanem az, amit teszel. Ez a mondat teljesen igaz a halászati gazdálkodásra is. Megszámolni sem lehetne, hogy hány szabályozás létezik a kereskedelmi halfajok védelme érdekében, de még így is az asztalunkra kerülő legalább minden negyedik hal törvénytelenül került kifogásra. Az illegális halászat egy rendkívül tág fogalom, beleértendő a tiltott eszközök használata, a kvótán felüli fogás, a tiltott területen történő halászat, a nem engedélyezett fajok kifogása, az engedély nélküli tevékenység és még sorolhatnám. A szaknyelvben összefoglalóan mindezt IUU (illegal, unreported, unregulated; vagyis illegális, nem bejelentett, nem szabályozott) halászatnak hívják, ami kissé megtévesztő, mert mindebből az következik, hogy a nem szabályozott vagy éppen nem bejelentett halászat nem illegális. Pedig valójában igen is az. Mindezen tevékenység törvénytelen, és úgy kellene rá tekintenünk, mint bűncselekmények.

A tiltott eszközök szabályozásának egyik legnagyobb mérföldköve az volt, mikor 1992-ben az ENSZ világszerte betiltotta az eresztőhálók használatát. Vagyis nem teljes mértékben, hanem 2.5 kilométerben korlátozták a maximális hosszát. Mindez nagy előrelépés, mivel korábban egyes hálók szélessége akár a 100km-t is elérte, az átlagos hálók 40-50 km-en terebélyesedtek a hullámzó tengeren. A nyolcvanas években csupán a Földközi-tengeren annyi eresztőháló volt kint egy időben, mely körbeérné a Földet az Egyenlítő vonalánál! Az eresztőhálók mondhatni a legpusztítóbb halászati eszközök, a víz felszínén lebegő és az árral sodródó „halálfüggönyök”, melyen minden arra úszó élőlény fennakad.

Azonban hiába a már több mint 20 éve tartó tilalom, még mind a mai napig használatban vannak több helyen is a világban. 1999-ben például az Egyesült Államok embargót hirdetett bizonyos halfajok behozatalára Olaszországból, mivel kiderült, hogy az illegális eresztőhálók még mindig széles körben használtak. Nemrég az USA feloldotta a korlátozást, mivel az olasz hatóság közölte, hogy megoldották a problémát.

Hát ez volt az egyik ok, ami miatt Olaszországba látogattunk a Blackfish tengervédelmi szervezettel, hogy megnézzük, valóban minden rendben van-e. A  Blackfish egy ún. law enforcement civil szervezet, mely legfőbb szerepe az, hogy ellenőrizze, hogy a sok szigorú szabályozás valóban be van-e tartva. Például az 1992-es tilalom után máig az EU kilenc törvényt fogadott el, mely a tilalmat hivatott megerősíteni, de még így is szemlátomást folytatódik a használatuk. Ennek oka a hatóság kapacitásának hiánya, a korrupció vagy egyes esetekben a hatóság is a halászati ipar haszonélvezője. Szóval, amikor már a hatóság szerepe is megkérdőjelezhető, akkor már csak a civil kontrol segíthet.

img_20150807_063619_1.jpg

Dél-Olaszországba felé vettük az irányt, ahol több kikötőt is meglátogattunk, hogy fényt derítsünk arra, mi zajlik a kikötőkben. Az időzítés nem volt véletlen, a Tirrén-tengeren nyáron két nagyobb halászati tevékenység váltja egymást az idők során: a nyár elején az eresztőhálók kerülnek kihelyezésre, majd július végén, augusztus elején ezeket beszedik, és kikerülnek az ún. halcsalogató eszközök, melyek amúgy szintén tiltólistán szerepelnek az Európai Unióban. A halcsalogató eszközök egyszerű lebegő objektumok, melyek odacsalják a kis halakat, a kis hal a nagyobbakat, azok a még nagyobbakat és így tovább. A Földközi-tenger térségében leggyakrabban pusztán pálmaleveleket kötöznek össze műanyag palackokkal, melyet egy kötél segítségével a tenger mélyére rögzítenek. Szimpla és olcsó megoldás, mégis akár képes megduplázni a fogást. Az egyszerűsége és a mindennapos anyagok használata miatt rendkívül nehéz tetten érni az illegális használatát, mivel azzal, hogy pálmaleveleket és köveket helyeznek el a hajó fedélzetén, azzal még semmilyen törvényt nem sértenek meg, onnantól válik törvénytelenné, hogy halcsalogató eszközként kerül kihelyezésre. Sok esetben a hajók csak az alapanyagokat teszik a fedélzetre, és az „összeszerelésükre” már a nyílt tengeren kerül sor. Azonban a nyomozásunk során sikerült rajtakapnunk egy hajó legénységét, hogy már előre összeállított FADeket pakoltak a fedélzetre.

A Blackfish civil halászati felügyelő hálózata az utolsó láncszem a halászati politikában. Az Európai Bizottság javasol egy korlátozást, az Európai Parlament megszavazza, a Tanács EU-s szinten hatályba helyezi, a nemzeti parlamentek a saját törvénykezésükbe iktatják, a hivatalos halászati ellenőrök igyekeznek betartani a törvényt, míg a civil halászati felügyelők utánajárnak, hogy valóban minden így működik e. A két hét szicíliai aktivitás során párokba rendeződve mentünk a kikötőkbe, ahol egyszerű turistának „álcázva” tartottuk megfigyelés alatt a kikötőt. Őszintén szólva az elején még kissé izgultam, mégiscsak Európa egyik olyan térségében tevékenykedünk, ahol a hatalmat nem feltétlen a demokratikusan megválasztott vezetők gyakorolják, és nekik a keze erősen benne van a halászati iparban. Meglepetésünkre a halászok rendkívül barátságosak voltak, büszkén meséltek a munkájukról, nem zavarta őket, hogy fotózgattunk, sőt a második hét vége felé még egy hajó fedélzetére is sikerült feljutnunk, melyről később megtudtuk, hogy fekete listás az EU-ban illegális eresztőhálók használata miatt.

Sok esetben a halászok nem is tudják, hogy amit tesznek, az törvénybe ütközik. Másfelől sokszor az a benyomásom volt, hogy nehéz is őket okolni emiatt, az egész egy rendszerszintű probléma. Az ipari halászat olyan alacsony szintre süllyesztette a halállományokat, hogy a halászoknak már mindent be kell vetniük, hogy elegendő halat fogjanak ahhoz, hogy a megélhetésüket garantálja. A halászat nem csupán egy szakma, hanem egy életforma. Mikor 1992-ben a kanadai kormány moratóriumot hirdetett az atlanti tőkehal fogására és felajánlotta, hogy átképzésben részesíti a halászokat, hogy fenn tudják továbbra is tartani magukat, a halászok hatalmas tüntetésbe kezdtek, mondták, hogy ők halászok és nem fognak mással foglalkozni, az egyikük elmondta, hogy ő a vízen született és ott is fog meghalni. Valami hasonlót láttunk Szicílián is, egyes idős halászok szinte egész nap a hajójukon töltötték a napjaikat, takarították, csinosítgatták, vagy csak ültek a fedélzetén és pöfékeltek.

Pont ezért a Blackfish nem konkrétan az egyes halászok ellen akar fellépni, hanem a rendszerszintű problémákra igyekszik felhívni a figyelmet. A szicíliai pusztán az első lépésünk volt, hamarosan más kikötők felé vesszük az irányt, hogy fellépjünk az illegális halászati tevékenységek ellen.

Az elmúlt hónapban a világ egyik legnagyobb szállítmányozási cége, a UPS bejelentette, hogy beszünteti a cápauszonyok szállítását. A döntést az előzte meg, hogy civil szervezetek mintegy 178 ezer aláírást gyűjtöttek össze, habár a cápauszony-leválasztás csak az egyik ok, ami a cápák fennmaradását veszélyezteti.

ups_shakrfin.jpeg

„A legtöbben abban a hitben élnek, hogy a cápákat egyetlen veszély fenyegeti, ez pedig a cápauszony-kereskedelem.” – mondja David Shiffman, a Miami Egyetem híres cápakutatója. Úgy véli, hogy az uszonyokra vetett figyelem eltereli a témát más, sokkal fontosabb ökológiai veszélyekről.

Sonja Fordman, a Shark Advocates International nevű civil szervezet elnöke egyetért Shiffmannal.  „Amikor a tevékenységünkbe belevágtunk, a legtöbb ember rettegett a cápáktól, és nem törődtek túl sokat a túlélésükkel. Szóval a védelmük irányába tett lépések rendkívül lelkesítőek.” Azonban ő is aggódik amiatt, hogy a cápauszony ügy homályba fed más eseteket.

Ezek a más ügyek kerültek napvilágra az előző hónapban, amikor is az ENSZ Élelmezési- és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) nyilvánosságra hozott egy jelentést, mely szerint a cápauszonyok nemzetközi kereskedelme visszaesett, könnyen lehet, hogy az olyan lépések miatt, mint az UPS döntése. De a cápák nemcsak uszonyból állnak, és a cápahús-kereskedelem szárnyra kapott, mintegy 42%-os növekedést mutatva a 2000-es év óta.2011-ben mintegy a globális kereskedelme elérte a 117 ezer tonnát, melyből mintegy 17500 tonna volt a cápauszony.

Shelley Clarke cápaszakértő és a jelentés egyik társszerzője szerint a statisztika sok mindent megmagyaráz. „Miután a cápauszony-kereskedelmi tilalmak életbe léptek, nem látszódott, hogy a fogásuk csökkenne.” A cápahús iránti növekvő igény a cápahalászati ipar gazdasági fennmaradását biztosítja, annak ellenére, hogy egyes testrészükre jelentősen csökkent az igény. Így, hogy a tilalom csak a cápauszonyra terjed ki, sokat nem jelent annak érdekében, hogy a cápák fogása csökkenjen.

Nem teljesen tiszta, hogy a cápákról szóló nyilvános viták miért ilyen szűklátókörűek. Clark úgy véli, hogy a legtöbb ember undora a cápauszony-leválasztás kapcsán az interneten terjedő véres képeknek köszönhető.

A cápauszony egy könnyű célpont olyan országokban, ahol nincs igény erre a kínai ételre, mondja Clarke és hozzáteszi: „ Elég könnyű egy terméket úgy betiltani, hogy soha az életben nem használtuk.” A környezetvédőknek talán a saját országuk tevékenységit kéne górcső alá venni.

A valóságban a cápavédelem zavaros és bonyolult. Vegyük példának az Egyesült Államokat: a halászata jobban szabályozott, mint a legtöbb országnak, és a cápauszony-leválasztás 2000 óta szövetségi szinten tiltva van. De mindez nem jelenti azt, hogy a cápauszony nincsen itt forgalomban. A FAO jelentése szerint 2011-ben az Egyesült Államok mintegy 38 tonna cápauszonyt exportált, egy évvel azután, miután a kongresszus döntést hozott arról, hogy a cápák partra vitelénél az uszonynak a hal testén kell maradnia.

Továbbá a kezdeményezés nem terjed ki a cápák rokonaira, a porcos halak családjának más tagjaira, mely az USA porcos hal fogásának mintegy 75%-át teszi ki. A ráják „szárnyainak” levagdosása legalább olyan brutális, mint az uszonylevágás, habár mindez törvényes és mindennapos praktika. Fordham hozzáteszi: „A ráják halászata rendkívül intenzív, és jobban veszélyeztettek és kevésbé védettek.”

Az USA 2011-ben a világ ötödik legnagyobb porcos hal fogását tudhatta magáénak, több cápát és ráját vonszolt a partra, mint Dél-Korea, Japán és Thaiföld együttvéve. A cápatermékek exportja tekintetében pedig még „előkelőbb” helyre kerülne. 2012-ig a rájáknak nem volt speciális import- és exportkódja az államokban, vagyis meghatározatlan halfajként kerültek forgalomba. Ha rendesen jelölve lennének, akkor az USA a világ harmadik legnagyobb porcos hal exportőre lenne mennyiség tekintetében és a második legnagyobb érték terén.

Talán még meglepőbb, hogy a fogások hol lettek értékesítve: a három legnagyobb amerikai cápa importőr Franciaország, Németország és Kanada, míg az amerikai ráják főleg Dél-Koreába, Franciaországba és az Egyesült-Királyságba érkeztek. Más fejlettebb országokban sem különböző a helyzet.  Például az Európai Unió jelentős lépéseket tett a cápák védelme érdekében az elmúlt évtizedekben, bevezetve a cápauszony leválasztásának tilalmát, és megszüntetve számos fenntarthatatlan halászatot. Azonban a „blokk” legnagyobb fogásai (kékcápa, makócápa, macskacápa) szabályozatlan és nem fenntartható.

A cápák védelmének túl kéne terjednie Kínán és a cápauszony levesen. „Nem szükséges ujjal mutogatni egyes országokra. Széles körre kiterjedő rendszerre és nemzetközi gazdálkodásra van szükség.” – teszi hozzá Clarke. Pontosan ezért a FAO jelentés egyik fő javaslata az egységesített termékjelölések bevezetése, hogy tiszta képünk legyen arról, mit exportálunk és importálunk a világban.

A nemzetközi standardok hiánya miatt cápahús csomagolása tartalmazhat szárított, fagyasztott cápauszonyt vagy filét valamilyen cápafajból. Gyakran a cápatermékek nincsenek is jelölve, pusztán azonosítatlan kategória alatt. Az adatgyűjtés fejlesztése és a fajspecifikus jelölések bevezetésével mind a szakértők, mind pedig a halászok egyetértenének. Rasty Hudson, a halászati ipar egyik konzultánsa szerint a halászok erősen támogatják a jó állománygazdálkodást, mivel nem akarják kifogni az összes halat a „mézesbödönjükből.”

Fejlettebb dokumentálás talán több cápát mentene meg, mint a cápauszonyok betiltása.

forrás: http://www.theguardian.com/environment/2015/sep/12/shark-fin-ban-not-saving-species