A felkelő nap országa úgy tűnik, hogy végre tényleg felkel. És talán nem egy toro, vagyis egy kékúszójú tonhalból készült sushi kerül a reggelire. Mivel a világszerte kifogott kékúszójú tonhalak 80%-a Japánban kerül értékesítésre, így joggal állítható, hogy a tengerek királyának a sorsa az ő kezükben nyugszik. Eddig úgy tűnt, hogy szemet hunytak minden olyan elemzés felett, mely felhívta a figyelmet arra, hogy a kékúszójúaknak a kihalás veszélyével kell szembenézniük. Pedig a csendes-óceáni állományuk már csupán a 4%-a az ipari halászat előtti időkhöz képest.

bluefin-tuna_478_600x450.jpg

2012-ben már megtettek egy kis lépést azzal, hogy a japán kormány elrendelte, hogy nem épülhet új tonhalfarm Japánban. (Hozzá kell tenni, hogy kékúszójú tonhalat nem sikerült még kifizetődően fogságban szaporítani, a farmokon pusztán a vadon fogott fiatal példányok kerülnek felhizlalásra.)  A második lépésükről is írtam anno, melyben úgy határoztak, hogy felére csökkentik a fiatal, vagyis a 30 kilógrammnál kisebb kékúszójúak zsákmányolását.

A japánok lehet, hogy tényleg komolyan gondolták mindezt. A kormány halászati ügynöksége ugyanis múlt szombaton azt javasolta az importőröknek, hogy lehetőleg ne vásároljanak Mexikóból származó kékúszójú tonhalat. A javaslat egyelőre nem kötelező erejű, pusztán ajánlás a kereskedők felé. 2012-ben Mexikó mintegy 5280 tonna fiatal kékúszójút zsákmányolt, mintegy felét a területen fogott példányoknak.

Most héten zajlik az Amerika-közi Trópusi Tonhalbizottság éves találkozója, ahol az egyik fő pont Japán javaslata, hogy felére csökkentsék a fiatal kékúszójú tonhalak kifogását. Mexikó egyelőre rendíthetetlen a javaslat hatályba léptetése kapcsán, de Japán bízik, hogy a gazdasági nyomás képes jó útra téríteni őket.

 

Peter Wynn Kirby etnográfus, aki a Troubled Natures: Waste, Environment, Japan című könyv szerzője, a New York Times hasábjain a japán tudományos célú bálnavadászatról rántja le a leplet.

A nagy hazugság a japán bálnavadászat hátterében

A hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) márciusban úgy határozott, hogy nem engedélyezi Japán számára a bálnavadászatot az Antarktisz vizein. Azonban a múlt hónapban a japán kormány bejelentette, hogy folytatni fogja a bálnavadászati tevékenységét a sokat vitatott tudományos kutatási program címszó alatt.

Japán döntése kissé gondolkodóba ejthet, persze csak akkor, ha azt feltételezed, hogy a bálnavadászati tevékenysége a tudományról szól, vagy a kutatási célú bálnavadászat címszó mögé rejtett kereskedelmi zsákmányolásról. Valójában mindez nem is a bálnákról szól igazán: Sokkal inkább a halászati erőforrások hozzáférhetőségének biztosításáról.

6a00d8341bf67c53ef0147e2a373b0970b-800wi.jpg

Az ún. kutatási célú bálnavadászati program elég távol áll a tudományostól: a szakszerűtlen módszertannak köszönhetően a kapott eredményeit széles körben pusztán nevetségesnek tartják. 2005 óta mintegy 3600 bálnát mészároltak le, azonban a Japán Cetkutató Intézet (ICR) – teljes japán bálnavadászat levezénylője – mindösszesen kettő darab tudományos cikket volt képes felmutatni. És a legtöbb vizsgálathoz egyáltalán nem szükséges a bálnák megölése.

Mindez idő alatt a bálnahús piaca látványos mélyrepülésbe kezdett. A bálnavadászat védelmezői szerint ez a tevékenység segíti megóvni Japán étkezési hagyományait a nyugati kulturális imperializmussal szemben. Habár felmérések sora igazolja, hogy egy-két kicsi bálnavadász közösséget leszámítva a japánok közömbösek a bálnahús iránt, ha éppen nem undorodnak tőle. Az egy főre jutó éves fogyasztás kevesebb 24 gramm. Több ezer tonna fagyasztott bálnahús áll a raktárakban, mivel nem képesek eladni. Ennek eredményeképpen az ICR, mely tevékenységét a bálnahús értékesítéséből fedezi, most még több pénzre tart igényt az adófizetőktől.

Mindezen eredménytelenség abból a tevékenységből ered, mely során a valódi célokat igyekeznek elrejteni: a japán kormány pusztán azért védelmezi rettenthetetlenül a bálnavadászati jogait, mert fél attól, hogy a halászati tevékenysége is zátonyra futhat. Ez az ügy nem pusztán a kulturális büszkeség és a kereskedelmi szükségesség egy része, hanem stratégiai kényszer is. Japán több millió tonna tengeri halat zsákmányol évente és a harmadik legnagyobb tengeri termék importőr a világon, az Európai Unió és az Egyesült Államok mögött. A japánok több halat esznek, mint bármely más iparosodott ország lakosai.

A bálnavadászat vitás fenntartása a halászat biztosítása miatt már a nyolcvanas évek elején kezdetét vette, amikor megkezdődtek a tárgyalások a kereskedelmi bálnavadászat nemzetközi tilalmáról. A tárgyalások megrekedtek, mivel Japán ellenezte a tilalmi javaslatot. Válaszul az amerikai kormány korlátozta a japán hajók hozzáférését az USA vizeinek halállományához, kivéve ha Japán visszavonja az ellenzését. Japán 1986-ban eleget tett mindennek, előtérbe helyezve a halászatot a bálnavadászattal szemben. Azonban az Egyesült Államok így is csökkentette a japánok hozzáférését a halállományokhoz. Válaszul Japán 1987-ben bejelentette, hogy újrakezdi a bálnavadászatot a ma is hatályban levő pszeudó-tudományos program alatt.

Azóta a japán hivatalnokok, legfőképpen a Halászati Ügynökség emberei félnek attól, hogy ha feladják a bálnavadászatot, akkor az veszélyeztetné Japán lehetőségeit más tengeri élőlények zsákmányolása terén is. A japán kormány szemben áll az olyan tervekkel, mint a veszélyeztetett fajok számára létrehozandó védett területek, vagy a nem szelektáló halászati módszerek korlátozása, mint például a kilencvenes években használt eresztőhálók, vagy a manapság használt hosszú horogsorok. Jó példa erre az atlanti kékúszójú tonhal esete (mely egyértelműen túl van halászva), ami kapcsán a japán tárgyaló felek igyekeznek biztosítani azt, hogy a halászati felügyeletük olyan kisebb regionális testületek alá tartozzon, mint például az Atlanti Tonhal Védelmére Létrehozott Bizottság (ICCAT), mintsem a nagyobb hatáskörrel rendelkező nemzetközi testületek alá, melyeket a veszélyeztetett fajok kereskedelmét tiltó egyezmény betartására hoztak létre. 2008 januárjában a Shukan Toyo Keizai üzleti magazin egy kormányzati forrásból származó idézetet közölt: „Ha egy centit is engedünk a bálnavadászati ügyből, akkor azt a tonhalból is le kell csípnünk.”

023180-australia-japan-whaling.jpg

Mivel ez a dominó-elmélet lehet, hogy nem győzi meg a nem japánokat, ezért a bálnavadászati lobbi egy másikkal is előállt: a bálnák felelősek a globális halászat hanyatlásáért. A Nemzetközi Cetkutató Intézet azt állítja, hogy a bálnák csúcsragadozók, és elképesztő mennyiségű halat fogyasztanak el. Felejtsd el a túlhalászatot és a szennyezéseket. És ne is törődj azzal, hogy a legtöbb bálna nem fogyasztja azokat a halfajokat, melyeket a halászflották zsákmányolnak, vagy hogy több területen a helyreállt bálnapopulációk bőséges halállományokat eredményeztek. Az ICR logikája mindössze annyi, hogy ha meg akarod óvni a halakat, akkor meg kell ölnöd a bálnákat.

Abe Shinzo 2012. decemberi hatalomra kerülése mondhatni a bálnavadászat védelmezőinek a hatalmi puccsa volt. Az év elején a Japán bálnavadászati programról meghozott döntés idején a kabinetnek mintegy 12 tagja (beleértve a miniszterelnököt, a miniszterelnök-helyettest, a kabinetvezetőt a mezőgazdasági és halászati minisztert is) volt szintén tagja a Bálnavadászat Elősegítéséről szóló Parlamenti Ligának. Jun Morikawa a „Whaling in Japan” (Bálnavadászat Japánban) című könyvében felfedi, hogy a korrupt rendszer hogyan segíti a bálnavadász lobbi tevékenységét.

A probléma megoldása onnan kell hogy kezdődjön, hogy felismerjük, hogy a japánok ragaszkodása a bálnavadászati jogaikhoz sokkal inkább a halakról szól, mintsem a bálnákról. Mindazon kormányoknak, melyeknek érdekükben áll a bálnák ügye, segíteniük kell Japánt a fenntartható halászati tevékenység felé történő elmozdulásban. Ugyanis a legjobb módszer a bálnák megvédésére, ha megóvjuk a halállományokat.

eredeti cikk: http://www.nytimes.com/2014/10/14/opinion/the-big-lie-behind-japanese-whaling.html?_r=5

6 komment

Címkék: japán bálna