Az akvakultúra, vagyis a haltenyésztés egy jelentősen növekvő iparág. Mivel nagyon sok kereskedelmi forgalomban népszerű hal jelentősen túlhalászott, ezért a növekvő igényeket a tenyésztések próbálják kielégíteni. Ez sok fajnál könnyen megvalósítható, az édesvízi fajok nagy része könnyen tenyészthető mesterséges vagy természet-közeli körülmények között. A manapság forgalomba kerülő lazacok 70-80%-a akvakultúrából származik, az USA-ban ez az érték 90% fölötti.

Már egyes tengeri fajok tenyésztése sem jelent túl nagy kihívást a „halfarmerek” számára, Ázsiától Amerikáig mindenfele találkozhatunk olyan haltenyésztő telepekkel, amely a tenger közepén egy hálóval körbefogott területet használ fel. Viszont ez nem mindegyik fajnál olyan egyszerű. Itthon is népszerű fogyasztási cikknek számít a tonhal. Japánban pedig az egyik legfontosabb csemege, saját flottáik zsákmányán kívül rengeteg mennyiségben importálnak a világ minden tájáról, hogy az igényeiket ki tudják elégíteni.

Az elmúlt évtizedekben az óriási igény miatt jelentősen megcsappant az állományuk. A legnagyobb veszélybe az atlanti kékúszójú tonhal került, ugyanis ez számít Japánban az „igazi” tonhalnak. A kékúszójú tonhal tenyésztése azonban nem túl egyszerű. Igaz, már több helyen találhatunk ún. tonhalfarmokat, ahol a szabadban befogott tonhalakat „hizlalják fel” zárt telepeken. Ezzel viszont az állományukat nem tudják megóvni, sőt a felhasznált „takarmányhal” mennyiségek miatt még nagyobb hatással is van az ökoszisztémára, mint ha vadon fognák be őket.

A legfőbb probléma a mesterséges szaporításukkal akad. Egyrészt a lazactól eltérően nem 3 évesen, hanem csak 12 évesen éri el az ivarérett kort. Emiatt a kutatók elkezdtek olyan hormonkészítményeket kidolgozni, amely segít abban, hogy hamarabb váljanak ivaréretté. Hormonkészítményeket a lazactelepeknél is használnak, de ott a helyzet annyival egyszerűbb, hogy a készítményt elég csak egyszerűen a vízbe juttatni. A tonhalaknál azonban a búvároknak közvetlenül a halba kell juttatnia egy „lándzsa” segítségével. Ez az ún. gonadrotop hormon, ami az orvostudományban sem ismeretlen.Először 2005-ben végeztek sikeres mesterséges hormonbejuttatást. Tartásuk is több problémába ütközik, ugyanis egyes cápafajokhoz hasonlóan a kékúszójú tonhalaknak is folyamatosan úsznia kell ahhoz, hogy szervezete megfelelő mennyiségű oxigénhez jusson. Sőt ehhez nagyjából 80km/h sebességgel kell úsznia, amihez viszont már nagy területre van szükség. A szűkös, hálóval körbekerített haltenyésztő telepeknél fennáll az a veszély, hogy a gyors úszás miatt a tonhal beleakad a hálóba, és ha nem képes hamar kiszabadulni, akkor könnyen megfulladhat. Ez a fiatal példányoknál még inkább veszélyes, ugyanis nekik idő kell míg megtanulnak hirtelen „fékezni és fordulni”. Egy átlagos farm 50 és 80 méter átmérő között változik, vagyis egy focipályánál is kisebb.

A legnagyobb tonhaltenyésztő vállalat, a Maruha Nichiro Holdings Inc., amelynek több tonhalfarmja is megtalálható. A Maruha vállalat farmjain nagyjából az ikrák 0,4%-ából kerül ki életképes egyed. A Japán Kinki Egyetemen sikerült 6%-os hatékonysági rátát elérni. Ez az arány nem hangzik túl jól, de egy tonhal több tízmillió ikrát rak le egyszerre.

A múltkor írtam arról, hogy a kiszabadult tenyésztett lazacok milyen kárt okozhatnak az ökoszisztémában, és ez a veszély akár a kékúszójú tonhalaknál is fennállhat. Sajnos a tonhalpopuláció nem olyan nagymértékű, mint a lazac, így lassabban terjedhet az egybeívás, de hát sosem lehet tudni, és lehet, hogy jobb az óvatosság.